Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

I. „Jóvátételi közmunkán" a Szovjetunióban - A polgári személyek igénybevétele - Hadimunkán

annyiban volt általános, hogy a frontvonal mögött mindenütt előfordult, de nem egyformán vettek igénybe mindenkit. Két jellegzetes pontja közül egyik a „Csonga-Beregben” tapasztaltak, ahol az előre meghatározott korcsoportú férfiakat szinte teljes körűen hadimunkára osztottak be és nagy részük nem is térhetett vissza lakhelyére. Hadifogolyként kezelték a továbbiakban őket, majd szovjet területre lettek szállítva és munkavégzésre kötelezve. A velük alkalmazott bánásmód az egyik olyan kérdés, ami továbbra is homályban marad. Találgatásra van csak módunk. így oka lehetett talán a határkérdés és ennek megfelelően „saját” állampolgároknak való tekintés a továbbiakban.6 Ami világos lehet az ügyben, az az, hogy ezen a területen a 4. Ukrán Front működött és tevékenysége elütött a másik kettőétől.

Az országhatár kijelölésének esetére a Szovjetunió status quo kialakítására való törekvését valószínűsíti Gyarmathy Zsigmond, erre ugyanis a hadimunkán kívül egyéb későbbi cselekmények is utalnak. 1945 szeptember első felében például két hétre a Felső-Tisza jobb partján lévő valamennyi beregi községet ukrán katonák szállták meg és lefoglalták a községek közigazgatási épületeit, a postát, a trianoni határon lévő határőrség épületeit és lefegyverezték a rendőrséget. A területet igyekeztek elvágni az ország testétől, az ország belseje felé nem engedtek senkit közlekedni. Élt tehát egy elképzelés az országhatárnak a Felső-Tisza vonalára helyezésére. Valószínűleg helyi kezdeményezés lehetett, de nem illett be a nagypolitikába, ezért e törekvéseket leállították. A „Csonka- Bereg” lakosságára azonban tragikus hatással volt.

1944. november 20-án dobszó útján 3 napi munkára rendelték be a Tisza jobb partján fekvő beregi falvak 18—55 éves férfi lakosságát. Beregszászra, onnan Szolyvára vitték őket, ahonnan a megadott időben nem tértek vissza. Hadifogolytáborba kerültek. Még ugyanekkor vasútépítő munkásokra is igényt jelentett be a szovjet katonai parancsnokság. Ennek kielégítése már csak a Tisza bal partján fekvő falvakból történhetett, így kerültek sorra a Vásárosna- ményi járás községeinek lakói is, akik ugyancsak nem értek haza az ígért időre.7 Ugyanerre a sorsra jutottak a nyírségiek közül is számosán.

A hadimunka végeztetésének másik jellegzetes pontja a német nemzetiségű lakosságot ért kollektív felelősségre vonás kérdésével függ össze, annak egyik eleme. Azokon a településeken ugyanis, ahol németek is éltek, elsősorban őket vitték el hadimunkára. A magyar és más nemzetiségűeket csak akkor, ha nem állt rendelkezésre megfelelő számú német. Őket, a beregiektől és a nyírségiektől eltérően, e címen nem szállították ki az országból.

VasZoltánnak Szegedről 1944. október 17-én Rákosihoz és társaihoz írt levele pontosan tükrözi az általános helyzetet: „... Béna volt eddig az élet. Aki megjelent az utcán, elhajtották munkára. Persze lehetett volna tízszer

15