Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - H. Éva

savanyú uborkája, kértem kettőt. Volt ott egy asszony, akinek otthonról volt cikória kávé karikája. Azt mondták, hogy akik ezt be tudták szerezni, azok meggyógyultak. Mondtam ennek az asszonynak, nem adna-e nekem egy karikát? Azt mondja, ő ad egyet, de 25 békacombot kell adni. Szerezni! Jaj, Istenem! Hogy tudok békát fogni? Akkor ígértem neki, adok én 25 békacombot, csak adjon kávét, hogy az unokatestvérem ne haljon meg. Na akkor tényleg adott. A kávét adtam neki, a meggyet és azt a savanyú uborkát, és (így) nem halt meg.

De akkor most nekem kell békát fogni. Voltak tizennégyen, akik árkot mentek pucolni. Olyan tepsik voltak, azokkal húzták ki a sárt az árokból. Ezek az asszonyok este mindig békacombbal jöttek. Az én apám sógornője is közöttük volt. Majd ő cserél velem. Odamentem. Az én barátnőm is ott volt. Margit segíts, mert én nem tudok békát fogni! Megőrülök, ha nekem egy békát meg kell fogni. Gyere, fogd meg! Fogd meg és ne engedd ki! Fogd meg! Hát most megvan, megfogtam. Azt mondja, mostan ráállni és a combot levágni! És a bőrt lehúzni. Olyan volt, mint a nyúlcomb. Olyan szép fehér combok voltak. Na akkor az első nap 12 volt már. Na, hát most 12 darabot tudtam hozni ennek az asszonynak és akkor a tisztek mentek el, látták ezeket és azt kérdezték, mit csinálok? Hát mondom, ezt megesszük. Ezeket? - azt mondja. De, mondom, ez nagyon jó, a magyarok a legnagyobb tiszteknek ezt adják. Még vagy háromszor kelletett menni, mire oda tudtam adni a 25 combot. Hát az ember, ha elgondolja, hogy mi mindent kellett csinálni!

Jött egy illető és egy másik helyre kért dolgozót. A mi főnökeink olyan ügyesek voltak, hogy mindig a leggyengébbet adták. Ha munkásokat kértek, akkor mindig kiválasztották a félbetegeket, és ezeket odaadták. Az unokatestvérem még olyan gyönge volt, amikor kiírták. De hát akkor egyedül lett volna véméndi és hát mi is szanaszét lettünk volna és nem is tudták, hogy hová visznek bennünket. Sírt, hogy ő nem megy egyedül, és még beteg is. Na, akkor én mentem az irodába és mondtam, hogy testvérek vagyunk. Úgy is voltunk, az én anyám, az ő anyja is Elter volt, és akkor tényleg elhitték. Na, akkor kettőnket egy birkahodályba vittek. Essenharra, egy őserdő mellé. Két-háromszázan voltunk ott. Egy nagy biikaistálló volt ez. Még padló sem volt, meg padlás se. Semmi se, csak a tető. Mint a házunk, olyan nagy volt. Ott is voltak ilyen priccsek és két kályha. Ezen az oldalon az emberek, a másikon pedig mi voltunk. Ott is volt egy olajkút és mi ott ástunk a csővezetéknek árkot. Faikasok is voltak. Ott őserdő volt. Szépen lehetett hallani, hogy ugatnak a farkasok. Láttunk is. Mindig jött egy őr velünk, ha kimentünk a munkára. Mindig puskával jött velünk, mert soha nem tudtuk, hogy hát mikor jönnek. Egyszer mentünk és akkor mutatta, hogy nézzünk oda, valami hat kijött az erdőből. Úgy féltünk.

138