Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Sch. Mária
még olyan volt, hogy rajta volt még ajég, meg a hó. Azzal voltak az ágyak megcsinálva, ilyen „priccsnik”, vagy hogyan mondjam. Nyolcán vagy tízen lehetett egy sorba feküdni és emeletes volt, kétszer. Ami ruha nálunk volt ugye, avval feküdtünk is le. Két-három hétre kaptunk csak szalmazsákokat. Azt lehetett megtölteni forgáccsal, mert szalma se volt. Asztalosoktól, amit hoztak forgácsot, abból tettünk be egy kicsit és arra tudtunk feküdni. De nekem a dunyha megvolt és még egy asszony, egy véméndi volt velem, akkor még lány volt, az mellettem feküdt. Úgyhogy az is védve volt evvel. Volt, akinek csak egy kis pokróca volt otthonról. Avval kellett, hogy legyen. Az az épület nagyjából még jó volt, mert előtte kórház volt. Az egy rendes épület volt. Ott voltunk körülbelül másfél évig. Egy olajvállalatnál dolgoztunk. Sáncokat ástunk. Nem is ástunk nagyon, mert fel kellett keresni a régi vezetéket, mert az föl volt robbantva. Féltek, hogy odajönnek a németek és akkor ők saját maguk előre felrobbantották. Azokat kellett felkeresni. Felásni mindenhol és megkeresni. Ezen dolgoztunk a legtöbben. Voltak, akik kolhozba jártak. Olyan volt az éghajlat, mint itt nálunk. Úgyhogy minden termett. Segítettünk vetni, meg kapálni nyáron. Egy egész évet ott boltunk, még télen is és akkor tavasszal elkerültünk onnan. Mindig azt hittük, hogy most hazamegyünk. Mert jött oda mindig egy tiszt és mondta, hogy a háborúnak vége, és most majd „szkora domoj”, az volt a jelszó. De ez öt évig tartott, ez a „szkóra”, ez nagyon sokáig volt. Mindig mondtuk is: „Mikor idejöttünk, azt mondták, hogy »szkórá damoj«, de hát meddig tart ez?” És akkor az lett, hogy még egyszer továbbmegyünk. Hát akkor készen voltunk teljesen. Kétségbeesve. Közben egy transzport beteg hazament. Mert minden évben egyszer betegeket engedtek haza, akik annyira voltak már, hogy nem tudnak tovább dolgozni. Mindig arra számítottunk, hogy addig nem megyünk haza, amíg nem leszünk olyanok, hogy már nem vagyunk semmik és akkor majd hazaengednek. Addig itt kell maradni. És akkor elvittek bennünket az Urálba. Nem egészen Urálba, hanem Baskíriába, az még az Urál előtt van. A Volgán még átmentünk. Ufa közelében volt az a város, Oktyáberszk volt a neve. A többi időt, három és fél évet ott töltöttük. Hét hónapos tél volt. A föld másfél méter mélyre megfagyott. Ott olajfinomítókat építettek és avval voltunk ott elfoglalva. Avval dolgoztunk. Betonozás, mindenféle ilyen építkezési munka volt. Télen nagyon rossz volt, mert nagyon hideg volt. Közben kaptunk vattaruhát, nadrágokat, kabátokat, csizmákat. Egész télen vattacsizmában lehetett járni, mert ott sohasem engedett fel. Olyan hideg volt, hogy ha mentünk az autókon, mert legtöbbször nyitott autó volt, és hogy bekötöttük egészen a fejünket úgy, hogy csak a szemünk volt kint. Sokszor még az orrunk hegye is lefagyott. Egymást néztük és mondtuk, hogy dörzsöld meg az orrodat, 126
