Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)
III. Személyes átélés - Nemzeti hovatartozás
Nemzeti hovatartozás Sokféle választ adtak a megkérdezettek a nemzeti hovatartozást illetően is. A különbözőség az életkorral is összefüggésbe hozható, ezért a válaszokat ez esetben is a nyilatkozók életkora szerinti csoportosításban közöljük. Miután a magyarországi németség asszimilációjának útját leírta, Dr. Paul Ginder kijelentette: „Sohasem jártam az asszimiláció útján. Magyarországi német maradtam, s az is szeretnék maradni halálomig. Csak azt kívánom, hogy ezt akceptálja mindenki. Most már lehetséges. Megvan annak a lehetősége, hogy azt az embert, aki a nemzetiség mellett kiáll és azért harcol, elfogadják. Amit hirdetnek, hogy „Kutyából nem lesz szalonna", az nem igaz. Van lehetőség arra, hogy a népek baráti együttműködésben éljenek. Hogy a különböző csoportokból való emberek igaz barátokká váljanak. Hogyan lehet leküzdeni az egyes problémákat? Saját példámból látom, hány év türelmes együttműködés szükséges ahhoz, hogy ezt elérjük..." Josef Schmidt identitását illetően is határozott véleménnyel rendelkezik: „Népi hovatartozásom mindig német volt, ahogy az a nyugat-magyarországi németek esetében mindig is egyértelműbb volt, mint a baranyaiak vagy tolnaiak esetében. Kora ifjúságomtól kezdve soha nem éltem át a „tulajdonképpen mi vagyok" érzését. Szegeden nem voltak nehézségeim a német hovatartozásom vállalása miatt. Szegeden nem volt olyan diák, aki tudatosan németnek vallotta magát. Mi voltunk az elsők. Német voltam, és vagyok is, mint annak előtte." A fentebbi nyilatkozata alapján identitását illetően Andreas Schmidt nem is mondhatott mást, mint hogy ő európai. Anton Kremm is egy nagyobb közösséghez tartozónak érzi magát: "Én is tudom, hogy elődeink egykoron ebből a nagy Németországból vándoroltak ki. Érzésem szerint még mindig ehhez a németséghez tartozom, amelyik Magyarországon volt. Itt életünk végéig a „dunai svábok" maradunk, de nem németek, ahogy az idevalósiakat nevezik. Minket soha nem számolnak közéjük. Nem is fogadnak el bennünket. Hogy itt mint „dunai svábokat" sorolnak be minket, ez a gondolat eddig nem foglalkoztatott bennünket. Csak miután itt, Németországban ismét mint „új polgárok" éltünk és laktunk. Abból az okból kifolyólag, hogy itt vannak németek Jugoszláviából, Magyarországról, Romániából, külön fogalom számomra az, hogy ezek mind a Duna-mente térségéhez tartoznak és „dunai svábok." Hiszen a Donauschwaben (dunai svábok) nevet korábban használták az íródalomban!" Gregor Hohmann németnek érzi magát, olyannak, mint aki Magyarországon jött a világra. A meghallgatott testvérpár közül Maria Walter azt jelentette ki, hogy ő szívesen magyarrá vált volna, de a magyarok nem fogadták be. Úgy gondolja, sokkal jobb magyar lett volna belőle, mint amilyen néhány magyar. "Németnek tartom magam. Száz százalékig. Magyarországi német maradok." jelentette ki.
