Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)
III. Személyes átélés - A honvágy
A honvágy A helybeli lakossággal történő kapcsolatfelvételt erősen befolyásolta a csakhamar jelentkező honvágy. A legsúlyosabban a Németországba érkezett szülők és nagyszülők generációját érintette, de nem volt tőle mentes az akkori fiatalok generációja sem. A kiérkezésükkor 16-17. életévüket betöltöttek máig hatása alatt vannak. A „Heimat" fogalmát, melyekhez a magyarországi németek ragaszkodnak Josef Schmidt a következőkben határozta meg: „A haza fogalmáról a következőket kell mondanom: Ha a haza szót kimondom, akkor nem a magyar államra gondolok, mint hazára, ahogy azt a magyar a „haza" szóval kifejezi, hanem a szűkebb hazára, ahol születtem: a szülőföldre. A mi kapcsolatunk a hazával csak erre a szűkebb kapcsolatra szorítkozott. Egyszer hosszabb ideig távol voltam. A barátaim megkérdezték, amikor visszajöttem: „Hol voltál ilyen sokáig?" „Hazaugrottam egy kicsit." Akkor elkezdtem gondolkodni. Akkor tudatosult bennem, hogy itt, az új hazában nem tudtam igazán gyökeret verni. Tartok tőle, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül, hogy a legtöbb barátom, akik az idősebb generáció tagjai, ugyanígy vannak ezzel. Különben helytelen és felelőtlen volna ilyet hangoztatni. A haza a mi érdekünkben, az öregekében él tovább. Még akkor is, ha valójában már halott. Az élő hazához hozzátartozik a népiség és az azon alapuló kultúra. Az utánunk következő generáció, amelyik odaadással ápolja azt... A német kultúra az identitás. És ez a hazájukból elűzött magyarországi németekből csaknem teljesen elveszett. A mai, 25 éves ifjú generáció számára a népiség már nem jelent semmit. Összehasonlíthatatlanul európaibban gondolkodnak, mint az idős nemzedék." Katharina Schmidt a témához hozzászólva nem osztja férje véleményét. A „Heimat" fogalmát ő tágabban értelmezi: „Németország abban az értelemben, ahogy azt a férjem magyarázza, nem haza. Azonban lojális állampolgára vagyok az államnak. A hazám Magyarországon van. Ha hazautazom, akkor hazautazom... Nekem nem csak a porta az, vagy a kunyhó a faluszélen, nem a mező, az erdő, a termékeny földek azok, aminek elvesztését oly fájdalmasan panaszoljuk el. Hanem az, amit Josef Weinheber hazaként áld és dicsér, magasztal és sirat, több ennél. Rejtetten és halhatatlanul él tovább bennünk, a szívünkben. Semmi nem rombolhatja szét és soha el nem vehetik tőlünk. Ebbe a hazába, ahonnan senkit nem lehet elűzni, térünk vissza élénk és fájdalmas gondolatainkban. Azt hiszem, ilyen bensőséges érzése csak annak az embernek lehet, aki elvesztette hazáját." Andreas Schmidt is tágabb értelemben fogalmazta meghonvágyát, ami egész életében végigkísérte: „A honvágy, az megmaradt. Különösen ősszel. Csodálatos éveket élhettünk meg azon a gyönyörű vidéken. Ezek kitörölhetetlen emlékek. A dűlőutak oly mélyen bevésődtek emlékezetünkbe, hogy azt hiszem, azok elkísérnek bennünket utolsó óránkig. Nem múlik el ez sosem. Nem is akarom, hogy elmúljon. Nemcsak a táj és a falu után van honvágyam, hanem az emberek után is. És nem csak a németek után, hanem a magyarok után is."
