Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

III. Személyes átélés - Érzelmi kötődések - Sértő megkülönböztetés

mázta meg Anton Kremm is: „Megérkeztünk a baden-württembergi Reutlingenbe. Idegen föld volt ez számunkra. Meg kellett ismernünk az embereket. Nem mindig láttak szívesen bennünket. Ismeretlen emberek voltunk nekik. Eltartott egy ideig, amíg alaposan megismertük őket és tudtunk már egymással beszélgetni." Franz Wida úgy érezte, hogy Mecklenburgban barátságosabb volt a fogadtatás, mint Baden-Württembergben. Ott ha bevásárolni mentek, nem figyelték meg őket. Braun Adámné viszont azt állítja, hogy a szovjet zónában is cigányként nevezték az első időben a Magyarországról érkezett németséget. Abban valamennyi megnyilatkozó egységes, hogy időmultával, amikor megismerték őket, különösen amikor kitűnt magasszintü munkamoráljuk, a helybeliek befogadták őket, sőt sokan tekintélyt is szereztek maguknak előttük. A nyilatkozatokból általános érvényűnek fogadható el, hogy a testileg, lelkileg meggyötört és tájékozatlan magyarországi németség nem nyújthatott a befogadóknak kedvező képet. A befogadó helybeli lakosság is tájékozatlan volt, emiatt illethették az érkezőket az általános értelmű „cigány"-sztereotípiával. Az is elfogadható álláspont, hogy a városokban, az ipari munkahelyeken ez a megkülönböztetés nem érvényesült. A munkához, a biztonságos keresethez való jutás e problémát falun is megszüntette. „Már néhány héten belül észrevették, hogy sikerül, hogy dolgos emberek vagyunk, s akkor elfogadtak minket. Azelőtt nem kellettünk nekik. Hamarosan észrevették, hogy több mindent tudunk, mint amit ők gondoltak. Egész szegények voltak ők is, visszamaradottak, iskolázottság szempontjából is. Ennek az 1950-es években volt vége.'-nyilatkozta Maria Walter. Az érkezőket ezután egységesen menekültként kezelték falun is, bár a menekült státus társadalmi megítélése még hosszú évekig negatív jelentésű volt. A menekültek megkülönböztető társadalmi megítéléséről Johann Walter a következőket említette: „Azok (az odavalósiak-F.M.) igen távolságtartóak voltak velünk szemben. Meg is tudom érteni. Minden le volt bombázva, a háború miatt. Sok mindenen keresztülmentek. És még minket is be kellett fogadniuk. Ez megterhelő volt a számukra. Ha félig lebombázták a házukat, csak 3-4 szobájuk volt. És még be kellett fogadniuk másokat. Olyasmit kellett rendelkezésre bocsátaniuk, amivel maguk sem rendelkeztek. Konzervatív beállítottságuk volt. Ott volt a faluközösség, meg az idegenek. Az idegen nem férhetett közéjük. Ha közéjük került az ember, örökre idegen maradt. Ebből adódtak a differenciák. 10-15 évig tartott, amíg befogadtak minket. ... Az 1960-as években már nem éreztem magam menekültnek. 1960 és 1965 között felküzdöttem magam, hogy parancsolgathattam. És parancsoltam is az ittenieknek. Akkor gyakorlatilag már nem voltam menekült."