Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

III. Személyes átélés - A biztonságos anyagi egzisztencia megteremtése

A biztonságos anyagi egzisztencia megteremtése A különböző okból és eltérő időben érkezettek életfeltételeinek javítása az első bizonytalan évek eltelte után, a német szövetségi állam megalakulását, illetve a pénzreformot követően egyforma esélyt kapott. A továbbiakban őket a törvényhozásban, a kormányzati, a helyi és a területi igazgatási szervek intézkedéseiben egységesen „menekültként" kezelték. Mostmár hivatalosan is létrehozhatták érdekképviseleti szerveiket, melyek működéséről néhány közreműködő is megszólalt. Josef Auth a következőkre emlékezik:" 1949-ben megalakult a Landsmannschaft azzal, hogy a földieinknek segítsen a beilleszkedésben. Teherkiegyenlítéssel, szociális célokkal, nyugdíj kérdésekkel foglalkozott. Úgy volt, hogy mindig is félreállítottak bennünket. Mivel mi, magyarországi németek voltunk a legkisebb csoport. A Landsmannschaft szépen fejlődött. Akkor megalakultak a kerületi szintű szervezetek, a helyi szervezetek. A mi járásunkban Waffenhofenben-ott csak kerületi szervezet volt-1952-ben lettem tagja, 1960-ig. 1960-ban megválasztottak kerületi elnöknek. Az voltam 1978-ig, amikor is Wonzachból áttelepültem Münchenbe. Addig voltam a waffenhofeni kerületi elnök. Helyi szinten menekültügyi bizottságokat hoztak létre, szudéta-német, sziléziai német, magyarországi német és jugoszláviai német menekültek részére. A bizottság elnöke és helyettesei szudéta-németek voltak. Mindig fel kellett vennem a harcot a szudéta-németekkel szemben. Minduntalan megkíséreltek elnyomni bennünket. Legtöbbször egyedül álltam ki velük szemben, nem támogatott senki a magyarországi német részről. Ha szavazásra került a sor, mindig ővelük szavaztak, keresték az előnyöket. Mindig kétségbe vonták, hogy menekültek vagyunk. Nem akartak elismerni bennünket. Alaposan áttanulmányoztam a menekülttörvényt. Mivel a szememre vetették, hogy nem vagyunk menekültek, megkérdeztem, hogy ismerik-e a menekülttörvényt. Akkor elmondtam nekik. Volt ott egy szudéta-német is, az nagyon támogatott, mert látta, hogy jó a véleményem. Mellettem állt, amikor megkérdeztem, hogy ismerik-e a menekülttörvényt. Azt mondtam: Elűzött vagy menekült, aki hazájából elmenekült vagy akit onnan elűztek, s rendelkezik az „A" menekült-igazolványnyal. A bizottságban mindig magyarnak tituláltak bennünket. Zavart, hogy magyarnak szólítanak, pedig német a származásom. Hogy-hogy magyarnak neveznek, hiszen mi meg cseheknek nevezhetnénk őket." Dr. Paul Gindera következőket említette. „Megszületett a gyorssegély törvény. Akkor vettem észre, ez olyan szituáció, ahol szükség van ránk, jogászokra. Jelentkeztem a magyar papírjaimmal. Ezek az új rezsim papírjai voltak. Ugyanis azok ellenőriztek. Aki engem ellenőrzött, és kommunistának állított be, és megkért, hogy ne bántsam a volksbundosokat, hiszen azok is emberek. Örültem, hogy a másik oldalon állt, úgyhogy kihasználtam a lehetőséget és javasoltam, hogy hozzuk ide a dr. Lébert, aki megszervezte a népjóléti szervezetet, nem volt Volksbund-tag,