Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)
III. Személyes átélés - A Németországba érkezés módjai
„Megsebesültem Belgiumban. Onnan Garmisch-Partenkirchenbe kerültem kórházba. Onnan kerültünk fogságba. Amerikai fogságba. Aztán haza akartunk menni. Amnesztiáról beszéltek, arról, hogy mindenki hazamehet. Mi, magyarok lágerben voltunk. Akkor Enzig jutottam el. Úgy volt, hogy át kell adniuk minket az oroszoknak. Jöttek a feketefuvarosok, akik feketekereskedelemmel foglalkoztak, Magyarországból Ausztriába. Vagonunkban mindenki azt mondta: Nem haza mentek, hanem Oroszországba. Rosszul bánnak veletek, megvernek, stb. Akkor éjjel 3 órakor megléptem a vonatból." Franciaországból, amerikai fogságból került Németországba Andreas Neckar is. A Waffen SS-be sorozták és Budapestre vonult be, ahonnan Csehországba, majd Morvaországba vitték kiképzésre. A visszavonulást Elzász-Lotaringiában élte át 1945 január közepén. A Rajnán át Nürnbergig jutott, ahol amerikai hadifogságba esett. Munkásszázaddal érkezett Mannheimbe. A szülőföld elhagyása a civil lakosság körében 1944 őszén, a keleti front közeledésére vált tömeges méretűvé. Megpecsételődött a Volksbund fenntartásában működő iskolák sorsa is. Néhány esetben az iskolák vezetői a tanulók csoportosan történő menekítését vállalták. A Németbolyban (Baranya Megyében) működött német polgári iskola tanulóit Andreas Schmidt kísérte kalandos utakon Németországba. Hasonló útvonalat járt, de koránál fogva, ha lehet még kalandosabb hónapokat élt át a pécsi német gimnázium hetedik osztályos tanulója Heinrich Becht is: „Megéltem azt is, amikor a magyar puccsot Horthy bejelentette 1944-ben a rádióban. Kritikus néhány óra volt, bizony. Amíg a magyar hadsereg délután Pécsett a németek oldalára állt. Aztán ismét nyugalom lett. Ránk nézve azonban voltak következményei, mégpedig, hogy minket, az egész német gimnáziumot, röviddel azután különvonattal Németországba evakuáltak." A budapesti „Jákob Bleyer" gimnázium tanulói is testületileg evakuáltak. A gimnázium ötödikes tanulója, Josef Brasch is az evakuáltak között volt. Koránál fogva azonban csak a főbb eseményekre emlékezik: Az ő gimnáziuma is a Szudéta-földön telepedett le, majd Prágából 1945. április 30-án Ausztriába távoztak. Az amerikaiak bevonulása után társait elhagyva az 1945 tavaszán Felső-Ausztriába menekült és Weibachba élt nagyapjához gyalogolt. Családjával 1945 őszén visszatért Magyarországra. Nagyapjával és két fivérével 1946-ban telepítették ki Németországba, ahová követte a Volksbund-tagsága miatt bezárt, majd 1946-ban kiszabadult édesanyja is. Édesapja a 2. Magyar Fladsereg katonájaként a Don-kanyarban esett el 1943-ban. A front érkezése a kiürítési terveket is felborítva pánikszerű meneküléshez vezetett. A Magyarországhoz 1941-ben visszacsatolt Dél-Bácskában fekvő Jarek községben történtekről, illetve az evakuálásról szerzett élményeiről Franz Wida a következőkben számolt be: „Október 8-án mentünk el otthonról. Szombat éjjel jött egy ember és kiabált az ajtó előtt, kopogott, és azt mondta:
