Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Nemes József

tunk 40 m tűzifát, akkor legalább 70 m' -t jelentettünk. Amikor közelgett az év vége, és papíron nekik például volt még 900 m

3 kitermelendő rönkfájuk, és amikor elszállították és látták, hogy nincsen csak tíz, vagy 1100 m helyett csak négyszáz, akkor „kiütött egy tűz", amelyre éjjel mozgósították az egész lágert. Lapátokkal, fejszékkel, ásókkal oltottuk az erdőtüzet. Tulajdonképpen nem erdőtűz volt, hanem egy mesterséges erdőszéli tűz, ahol a cserje, a hulladék ág égett, de jegyz/íkönyvet vettek fel például arról, hogy megsemmisült 1400 m

3 tűzifa, 1100 m épületfa. És a leltár így nagyon pontosan kijött az év végén. Sőt néhány m többlet is volt. Hasonló csalási módszer alakult ki a kőolajcsövek lefektetésénél is. Ugyanis bizonyos szakaszokon két párhuzamos csövet kellett lefektetni, de amikor a munkafelvétel volt, az egészet szoroztuk kettővel. Függetlenül attól, hogy a párhuzamosság csak egy-egy rövidebb szakaszon volt meg. Ugyanez volt az útépítésnél is. Általában 8 méter széles utakat kellett építeni. Erdőket vágtunk keresztül azért, hogy a traktorok, amik a rönköket vontatták, el tudják egymást kerülni. Bizonyos babákat kellett hagyni. A lejtőn 0-tól indultunk. A felső részen 1,40-1,80 méter volt az emelkedő. Első nap lementünk 30 centit. Akkor nem lehetett csalni. A második nap a babából, aminek tulajdonképpen fent kellett volna keskenynek lenni, pont fordítva volt elhelyezve, lefaragtunk néhány centit, amit az előző nap már átadtunk. Mivel új ásási nyomok voltak, újra felvették. Szükséges volt a csalás, mert 5,6 nr -t kellett volna kitermelni, száz méterre elvinni és szétteríteni. Ez lehetetlenség volt, de ilyenformán azért mindig kijött a norma. Kivéve olyan eseteket, amikor nagyon gyávák voltak a pallérok, és a csoportparancsnokok. Néha vagonrakásra is vittek foglyokat, szigorúbb őrizettel, mintegy 26 kilométer távolságra. Nekünk, akik partizánoknak voltunk minősítve, 30 kilométeres körzeteben volt szabad járnunk. Úgynevezett bezpropuszkászok voltunk. Jellemző azonban, hogy az első település 31 kilométerre volt. Szabad volt tehát a letarolt erdőn vagy az országúton járkálni. Igaz, az országút mellett volt egy- két útkarbantartó viské), vagy egy-két traktoristának, lágerszemélyzetnek lakása. Legnagyobb részük görög volt. Ottani őslakosok vagy büntetett személyek, akik rendszeresen összeálltak egyegy orosz nővel. Ugyanis nagyon sokan elvesztették a háborúban a férjüket, és így jutottak bizonyos jövedelemhez. A férfiak pedig egy kis kecsketejhez, és volt aki főzzön rájuk. Ezekkel a személyekkel néha olyan kapcsolatot teremtettünk, hogy ők szereztek be nekünk valamit: mahorkát, kenyeret, legtöbbször újságpapírt cigaretta részére. A lágerlakók érdeke volt, hogy egy-egy holmit, ami feleslegessé vált, sikerüljün eladni, vagy elcseréni velük.