Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Tecker Antal

TECKER ANTAL (Hörnyék, 1920) őrvezető, irányzó a Don-kanyarban. A visszavonuláskor lábai elfagytak. Kórházba került, ahol 1943 márciusában fogságba esett. Felvétel: Sásd. 1993. Beértünk Obojánba. Kurszktól 50-60 km-re lehet. Onnan már nem tudtam lovább menni. Ott össze volt verődve sok sebesüli. Vagy a kezük, vagy a lábuk volt sebesült. Valamennyiünket otthagytak. Azt mondták a németek, maradjunk csak itt, reggel eljönnek és összepakolnak bennünket és egy német kórházba visznek. Akkor, nagy sírás közepette a Sándor barátomtól, meg az Angeli szakaszvezető tői búcsút vettem és ott maradtam. Bedőltem a németeknek. Hajnalban furcsa volt nekem, nagy volt a lövöldözés. Kinézek, látom ám, hogy partizánok! Fut két német katona, dirrr - durrr, úgy lőtte le őket egy partizán, mint a nyulat. Úgy kézből, puskával. Most nagy baj van gondoltam. Volt ott egy huszárkarabély, a pisztolyt gyorsan kidobáltuk az ablakon, csőre töltöttem, odatettem magam mellé az ablakba. Én a második épületben voltam a fagyott lábammal. Gondoltam, ha kegyetlenkednek, akkor lekapom, a szájamba veszem és durrr! Hogy nc kínozzanak. Egyszer csak megjelentek ám! Ott voltak, „davaj". Föl a kezeket! Akkor csak a „császi", meg a „császi". Ott volt egy tüzér szakaszvezető. Nős volt. Le akarták vágni az ujját a gyűrűért. Ahogy lehúzták, a bőr is jött vele. Jött egy lángvörös hajú nő. Százados lehetett. Leállította az egész társaságot. Nem lehet lőni, stb. Akkor otthagytak bennünket. Már tudtam, hogy fogságban vagyunk. A második napon jön egy öreg ruszki bácsi, egy magas, szikár ember, és elkezd magyarul beszélni. Honnan tud papa maga magyarul? Azt mondja: Másik háború, én hatvani cukorgyárba, mint te! A hatvani cukorgyárban dolgozott. Azt mondta: Gyertek el velem a konyhára, ott van egy kis krumpli haja. Azt hoztuk. Tétünk annyi volt, hogy úgy dobáltuk le magunkról, mint a mákot! Se tisztálkodás, semmi. A konyháról hozott egy kis moslékot. Azt mondta, itt Oboján mellett - Oboján egy olyan kicsike város volt, mint Dombóvár - van egy kis falu, menjetek oda át és kéregessetek. Bekötöttem a lábam, el is mentem. Vissza is jöttem, egy kis marharépát, egy kis káposztalevelet hoztam, és ezt-azt. Egy helyen kaptam egy kis levest. Ó, de jó volt! Az ösztön hajtott. Megint elmentem. Jött velem egy romániai magyar gyerek. Erdélyi, aki magyar katona volt. Elmentünk megint ebbe a faluba. A réten orosz katonanők mosták a fehérneműjüket és magukat. Mondtuk, megyünk „kusaj, kusáj". Csak menjetek. Ha