Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Dr. Kolta László

lomáson néha órákig állt a szerelvény, s ilyenkor - a naplómat idézem „sokszor tapsolnak, kacagnak rajtunk a franciák. Szörnyű megalázottnak lenni". Két alkalommal kőzáporral is kedveskedtek a kulturált franciák, indulatukat „boche" (a németek gúnyneve) kiáltással fejezték ki. Voves-től déli irányban közel 400 kilométert utaztunk az Orleans-Tours-Niort vonalon, s július 28-án megérkeztünk Saint Jean d' Angely városba. Közép-Franciaország nyugati részén, Rochefort atlanti-óceáni kikötővárostól 50 kilométerre keletre, a történelmi Cognac várostól mintegy 40 kilométerre északra táboroztunk huszonöt napig. Az új helyen újabb lehangoló élmények vártak ránk. Megérkezésünkkor a vasútállomáson három halolt bajtársunkat emeltük ki a marhavagonokból (nem csoda: a négy napos utazás során nem kaptunk sem élelmet, sem vizet). Háromszáz-háromszáz magyar hadifoglyot zsúfoltak be két hatalmas fabarakkba, ahol faágyak sem voltak. Egész nap a földön hevertünk, de csak úgy jutott hely mindenkinek, ha lapjával, azaz oldalfekvéssel helyezkedtünk el. Az első vacsora vízben főtt árpa volt (ilyet itthon a disznóknak szoktak adni a nyári hónapokban). Ez lett a mindennapi takarmányunk. A francia őrség naponta megtartotta az elmaradhatatlan motozást egy-egy gyűrű vagy óra reményében. Néhány nap múlva a tökéletes megoldáshoz folyamodtak a győztesek: leszedték rólunk a köpenyt, a katonazubbonyt, a nadrágot, és a bakancsot, végigkutattak mindent, s lelkesedéssel csaptak le egy-egy karórára, gyűrűre, erszényre, késre, borotvára, szappanra. A levetkőzés után közel két hétig egyetlen hosszúszárú (valaha fehér), magyar kincstári vászon alsónadrágban és a meghagyott egyetlen katonaingben mezítláb csoszogtunk a barakkok között. 22-24 évesen csonttá-bőrré soványodva, ráncos arccal vártuk a halált. A fejfájás, a pajzsmirigy-feszülések és a szívpanaszok állandósultak. Ha ebben a legyengült állapotban fellépett a fertőző hasmenés, akkor nem volt menekvés. Aratott a halál. Naponta két-három magyar fiú fejezte be itt az életét. Körülbelül száz bajtársunk pihen Saint Jean d' Angely város temetőjében (ha egyáltalán temetőben ásták el őket). Az őrtornyokból a franciák árgus szemekkel lestek a barakkok közötti forgalmat. Szigorúan tilos volt a csoportosulás, ugyanis féltek az élőhalottak szervezkedéseitől, esetleges szökési szándékaiktól. A csoportosulásért verés (!) járt, esetleg egy-két napi fogda teljes élelemelvonással. Az egyik túlbuzgó őr a rend érdekében példát kívánt statuálni: belelőtt egy kisebb csoportba - egy magyarral megint kevesebb lett. Az ingben-gatyában, mezítláb tengődő foglyokra szedett-vedett öltözékben vigyázó francia katonák az egyik napon csinosan, egyöntetű öltö-