Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Dr. Kolta László

dékozta, köztük kb. tizenötezer magyart is. Ez a lépés a nemzetközi jog súlyos megsértését kimerítette, ugyanis Magyarország és Franciaország a második világháború során nem volt hadiállapothan egymással. A modern rabszolgakereskedelcm e nem éppen dicső lépése után teljesen bizonytalanná vált a sorsunk és hazatérésünk. Minden kezdődött elölről. A francia táborparancsnokság napokon át „leltározott": létszámellenőrzés, névsorírás, majd a francia hadifogollyá nyilvánítást dokumentáló igazolványok kiosztása (én az 1272512 számú hadifogoly lettem). A francia őrség naponként ugyancsak megjelent a sátrakban, és ki tudja, már hányadszor, átkutatta a holminkat, azaz a vászontarisznyánkat. Örömükre még rábukkantak egy-egy karórára, gyűrűre, esetleg nyakláncra. A minimális ellátás a vegetáláshoz szükséges kalóriát alig érte el. Reggelire és vacsorára üres árpakávét kaptunk, délben fél liter híg levest és napi 25 deka kenyeret: „Éhezünk. Már hányadszor? A kenyér fokozatosan barnul. Az éhség fáj. Néha fejfájásom van az alacsony vérnyomás miatt. Alig várjuk, hogy innen kiszabaduljunk" - jegyeztem fel kis naplómban. Azt furcsálltuk, hogy itt is németekkel voltunk együtt; a franciák rájuk bízták a láger belső rendjét, ők parancsolgattak, ők dolgoztak a tábori konyhában. A tartósabb berendezkedésre abból következtettünk, hogy két hét múlva fabarakkokban helyeztek el bennünket. Itt emeletes faágyak (!) voltak, amelyeket némi szalmával is behintettek. Mindenesetre három hónap (azaz április közepe) óta először aludtunk ágyon, pontosabban priccsen. A hosszas éhezés, a voves-i koplalás mindnyájunkat tönkretett. Lesoványodott, letargikus, ideges, lassú gondolat- és észjárással vánszorgó aggokká váltunk. Szerencsénkre, csak huszonöt napig tartott a voves-i élet. Egy újabb táborban reménykedtünk, mert úgy gondoltuk, hogy rosszabb már nem jöhet. Még maradt bennünk naiv optimizmus. Július 24-én feljavított (í)búcsúvacsorát adtak: kél darab főtt krumplit és egy nyers káposztalevelet. Utána kivánszorogtunk a vasútállomásra, ahol más francia őrség (polgárőrség?) vette át a transzport irányítását. Az új gazdáink nevetségesen hatottak a toprongyos és szedett-vedett öltözékben: angol, német, francia, amerikai katonai ruhát, sőt civil ruhát viseltek. A „szakmát jól ismerték ezek is: ahány őrségváltás, annyi motozás, hátha akad még némi hadizsákmány. Szóval, az embertelen bánásmód folytatódott. Avasúti szállítás ismét fedetlen, lelakatolt marhavagonokban történt. A három napig tartó utazás során az ismétlődő nyári záporokban többször „megfürödtünk". Új útiélménnyel is gazdagodtunk: egy-egy vasútál-