Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

I. AZ 1945 UTÁNI NÉPESSÉGMOZGÁS DÉLKELET-DUNÁNTÚLON - Az átélők

Az átélők Az írolt források alapján feltárt eseménysor kétségtelenné teszi, hogy a népességcsere a betelepítésekkel kezdődött és a túlnépesedésből fakadó szociális feszítő erő a politikai viszonyokkal társulva gyakorolt hatást az egyébként ettől függetlenül elhatározott kitelepítésre és elmélyítette azt. Az átélők személyes meghallgatása és a velük készített interjúknak a következő fejezetben történő közlése mindezeket megerősíti. A bemutatott életutak kétségtelenné teszik, hogy a rossz kül- és belpolitikai döntések, úgy a háború alattiak, mint a befejezését követőck, a háborúba lépésről külön már nem is szólva, olyan láncreakciót okoztak, amelyek az egyes láncszemeket alkotó társadalmi rétegek, illetve népcsoportok szenvedéssorozalát eredményezték. Nem lehet tehát az érintettek egyes csoportjait külön-külön vizsgálni, még akkor sem, ha ilyen módon is figyelemre, sajnálatra méltók, vagy egyenesen szimpatikusak. Nem arról van szó, mint ahogy az a felszínen jelentkezik, hog}' a betelepülők elviselhetelen szegénysége és nem utolsó sorban a németséget kollektive elitélő szemlélet és politikai gyakorlat érvényesülése vezetett a kényszerű szülőföld elhagyáshoz. Jól tudják, különösen a megfelelő távlatból történő visszatekintés alapján, hogy az események valamennyi résztvevője eszközül szolgált és tulajdonképpen mindegyikük kiszolgáltatottá vált. A hatalom birtokába lépett telepes is nagymértékben fügött a diktatúrától és talán nem is volt több választása helyzetének megváltoztatására, mint amilyen lehetősége a diktatúrát elszenvedő németeknek kínálkozott. Az interjúkban megfogalmazottak szerint a németek elvesztették ugyan vagyonukat, de vele együtt terheiket is, és tulajdonképpen az újrakezdéshez nagyobb eséllyel foghattak hozzá, mint az új birtokosok. A meghallgatott két bukoviniai székely férfi meggyőz bennünket arról, és e körülményt az irodalom is ismeri, hogy szociális helyzetük tarthatatlan volt és ez volt a döntő érv az áttelepítés melletti döntésben. Tudják azonban, hogy „hazatelepítésük" eredetileg nem a visszacsatolt Bácskába történt volna, hanem a fehérmegyei nagybirtokokra. Tekintve, hogy ennek feltételei nem oldódtak meg, kényszermegoldásként kerültek a Délvidékre, a számukra hagyományos, századunkban azonban már anakronisztikus „határőző" feladatok ellátására. E legalábbis felelőtlen politikai döntést követően a bizonytalanságba vezeteti népcsoport a következkőben már a háború önkényének kitetten élt és csakhamar mene-