Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

II. INTERJÚK - Petrovics Lajos

niük, hogy a magyarok bosszúja esetleg utoléri őket. Nyugondtan maradhattak volna, mégis otthagyták és visszamentek. Nem mutattak meg semmit abból, amit az igazgató mondott. Amikor ez lezajlott, utána állandó gyűlések voltak, mert mindenki feszegette akkor, hogy kitelepítenek. Azért a magyar rádiót is hallgatták, hallgatták a külföldi híreket. Akinek volt, mert még kevés rádió volt. Egy szép napon megintcsak jött a csendőrség a faluba, hogy körülfogják a községet és 25 kilós csomaggal minden... Úgy lett volna, mint az itteni németeké, hogy 25-30 kilós csomagokkal raktak volna át bennünket Magyarországra. Olyan előzmények is voltak, hogy az értelmiség, sem tanító, sem kántor, sem jegyző, sem ilyen, sem olyan ott nem érvényelsülhetett tovább, neki el kellett hagyni a községet, mert fizetést sem kapott, állást sem kapott. A nép tartotta őket fönt. Tehát az én volt tanítómnak, hogy éhen ne haljon én is, meg a másik gyerek is, meg akiket tanított, vittünk egy kis krumplit, egy kis kenyeret, egy kis rizst, egy kis ezt, egy kis azt, hogy fönt tudja magát tartani, addig, amíg sikerült neki valamilyen módon a határon átjutni. Voltak akik szökve jöttek a Dunán keresztül, voltak akik belefulladtak a Dunába. Éjjel fölborult a csónakjuk. Nem csak értelmiségi, hanem egyszerű más emberek is. Volt akinek sikerült átjönni, és így az ország őket is befogadta, és valamilyen módon elhelyezte. Többen itt haltak meg. Voltak akikkel találkoztunk, így pl. a kántorunk. Ő Neműben született, Heves megyében, oda is ment. Ott élt és onnan eljött ide hozzánk. Apámmal nagyon jó barátságban volt. Minket meg tanított. Engem is, meg a feleségemet is. Eljött ide, fölkeresett bennünket. Nagyon boldog volt, egy-két éve halt meg szegény. A gyűlések folyamatosak voltak. „Senki nem lesz kitelepítve, dolgozzon mindenki". Hát ezt mi azért értettük, hogy ez csak egy olyan szemfényvesztés. Csak azért, hogy dolgozzunk, hogy termeljünk, hogy legyen az államnak. Nagy kiesés lett volna, ha az a másfélmillió magyar leáll. Tehát dolgoztunk. Részben magunknak is szükség volt rá, részben meg az államnak adtuk el a fölösleget. Ez nem olyan sokáig ment, mert tudjuk hogy 1948-ban már ránk került a sor. 1948-ban már kiküldték az úgynevezett „fehérlevelet". Azt tartalmazta, hogy már nem vagyunk csehszlovák állampolgárok, hanem magyar állampolgárok. Nem vagyunk kötelesek sem katonának bevonulni, sem adót fizetni, de viszont joggal sem rendelkezünk Csehszlovákiában. Tehát ez egy szomorú „fehérlevél" volt. Csak annyi, hogy mégis védve voltunk.