Füzes Miklós: Batthyány Kázmér - Magyar história. Életrajzok (Budapest, 1990)

A SZEMERE-KORMÁNY KÜLÜGYMINISZTERE

öntudatot. A foglyok kijelentették, hogy a magyarok ellen nem viseltetnek ellenszenvvel. Batthyány ennek hitelt is adott. Bevonulása az eszéki várba, az ottani fogadtatás és a közös ügy mellett elhangzott nyilatkozatok megerősítették ezt a véleményét. A Délvidéken kitört háború és nem utolsósorban a magyar vezetők nézeteinek hatására a szerb felkelésben sem ismerte fel a nemzetiségi problémát. Személyes tapasztalatai azonban rövidesen átalakították nézeteit, és az eseményeket általános anarchiaként fogta fel, amelynek kialakulásában a magyarok és a szerbek egyaránt bűnösek. A közös érdeket egyik fél sem ismerte fel. A győztes délvidéki hadjárat során érvényesülő magyar bosszú távol állt Batthyány humanizmusától. Azt nem a nemzetiségi mozgalommal, hanem a lázadást kezdeményezőkkel szemben látta érvényesülni. Batthyány a szerb- és általában a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos álláspontját miniszterként először a Marcello Ceruttihoz május 22-én írt levelében fogalmazta meg. Ebben nemcsak a magyarok érdekeiről szólt, hanem a nemzetiségekről is. A szerbekkel megindult béketárgyalást szerinte az osztrák kormány által felbujtott felkelők szakították meg. A magyarság harcát egész Európa érdekében állónak érezte. Legfontosabb célnak a nemzet szabadságának kivívását tartotta, s ezt követte a szövetségre lépés minden olyan néppel, amelynek a céljai megegyeztek a magyarokéval. Ne kívánják, hogy öngyilkosok legyünk, írja, s rámutat arra, hogy a kormány önként nyújt baráti jobbot minden magyarországi nemzetiségnek. Békét ajánl Szerbiának, szövetséget a dunai fejedelemségeknek és a török birodalomban élő minden népnek. A nemzetiségekkel való megegyezés érdekében a kormánnyal párhuzamosan és egy időben tárgyalásokat folytattak — nemegyszer attól teljesen függetlenül — a különböző katonai és polgári vezetők közül többen is, például