Füzes Miklós: Az alsó- és középfokú nemzetiségi oktatás története Délkelet-Dunántúlon 1945-1985 (Pécs, 1990)

II. A nemzetiségi oktatás szervezési gyakorlata - 2. Az alkotmány megjelenéséig tartó szakasz 1945-1949 - 2/a. A nemzetiségi oktatás újrakezdése, helyi és központi szervezése az 1945/46-os tanévben

tési osztály második fokozatának megfelelő nyelvi pótlékot, indokolt esetben soronkívüli előléptetést biztosítok."

16 A miniszter tehát - az előzetes híreknek megfelelően - a nemzetiségi anyanyelvi oktatás kötelező bevezetése mellett foglalt állást, függetlenül a szülők szavazásának eredményétől. Elfogadta ugyanakkor a megvalósítás módját kidolgozó helyi kezdeményezést és a megvalósítás fokozatosságának elvét. A várható, kötelezővé váló anyanyelvi oktatásra tekintettel a főigazgató már a miniszteri rendelkezés megérkezése előtt kérte a tanfelügyelőket annak közlésére, hogy kik azok a tanerők, akik a ,,szláv" nyelvű oktatást biztosítani tudják. Ide értette azokat is, akik nyelvtudásukról hivatalos minősítést nem szereztek, de köztudott, hogy kellő mértékben beszélnek és írnak valamelyik „délszláv" nyelven. A miniszter távirati rendelkezését követően, még ugyanazon a napon, 1946. január 17-én, részletes utasítás hiányában saját hatáskörében intézkedett a valamennyi „délszláv nemzetiséghez" tartozó tanköteles anyanyelven történő oktatásáról. Azonnali hatállyal kötelezővé tette az anyanyelvi oktatás megkezdését azokban az iskolákban, ahol legalább tíz „délszláv" anyanyelvű tanköteles volt és az oktatni tudó tanító rendelkezésre állt. Anyanyelven - rendelkezésének megfelelően - ideiglenesen, a várható további intézkedésig, az anyanyelvi és szülőföldismereti tárgyakat (hit- és erkölcstan, beszéd- és értelemgyakorlat, szülőföldismeret, olvasás, írás, fogalmazás, helyesírás és nyelvi magyarázatok) oktatták. Mindazokon a helyeken viszont, ahol teljesen anyanyelven történő oktatást kívántak, a magyar nyelvet mint tantárgyat tanították. Rendelkezésének tartalma az 1935-ben bevezetett „egységes" rendszerhez hasonlított azzal a megszorítással, hogy abban a számtant, természeti és gazdasági ismereteket is anyanyelven oktatták.

17 A szerbhorvát anyanyelvi iskolahálózat bővítése érdekében a főigazgató javaslatokat kért a tanfelügyelőktől olyan „szláv" nyelven tanítani tudó állami tanítókra, akik más állomáshelyre azonnal áthelyezhetők. Adatokat kért és kapott azokról a népiskolákról, ahol a „délszláv anyanyelvű" tankötelesek száma az általa meghatározott mértéket, a tízet elérte: Somogy megyében: Szentborbás állami; Lakócsa községi; Felsőszentmárton r. kat.; Tótújfalu r. kat.; Potony r. kat.; Baranya megyében: Alsószentmárton r. kat. ; Áta r. kat. ; Belvárdgyula r. kat. ; Kásád r. kat. ; Kátoly r. kat. ; Kökény r. kat.; Lippó gör. kel.; Lothárd r. kat; Magyarsarlós r. kat.; MohácsBelváros r. kat; Mohács-Külváros r. kat.; Mohács-Alsókanda r. kat.,- MohácsFelsőkanda r. kat.; Pécsudvard r. kat.; Pogány r. kat; Püspökmárok r. kat.; Szalánta r. kat. ; Személy r. kat. ,* Szőkéd r. kat. ; Versend r. kat. Az újonnan szerzett tapasztalataira hivatkozva az anyanyelven történő oktatás mélységét illetően korábbi javaslatát kiegészítette. A kötelező jelleget feloldani javasolta azokban a népiskolákban, ahol a teljesen anyanyelven történő oktatást nem kérték. Úgy vélte, kevés olyan iskola lesz, ahol az anya-