Füzes Miklós: Az alsó- és középfokú nemzetiségi oktatás története Délkelet-Dunántúlon 1945-1985 (Pécs, 1990)
III. Elmélet, politika, szabályozás és a gyakorlati megvalósítás
pet kap. E tábor a primátust a nemzetiségi nyelvnek biztosítaná, az oktatást teljesen anyanyelven folytatná. A magyar nyelv és irodalom tantárgyként kerülne a tantervbe. Egy másik álláspont a nyelvoktatást erősítené fel óraszámban és tananyagban úgy, hogy a legfontosabb szaktantárgyak legfontosabb részeit a nyelvi órákon is feldolgoznák. A nyelvi készséget és az anyanyelvi ismeretanyagot ezúton erősítenék. A hivatalos álláspont, mint láttuk, egyes, a helyi adottságoktól függő lehetőségeknek megfelelően kívánja néhány tantárgy kétnyelvű oktatását. A szaktantárgyak ismeretének értékelése a kétnyelvű ismeretek alapján történne. A vita értelmét éc célját a nemzetiségi oktatás hatékonyabbá tétele képezi, feloldása így csak ez alapján mehet végbe. Véleményünk szerint egy egymásra épülő, egymást feltételező és kiegészítő rendszerű oktatást kellene kialakítani. Az eredményeknek megfelelően ezek a rendszerek egymásba átnőhetnének. A megrősített nyelvoktatást felválthatná a kétnyelvű oktatás különböző fokozata, ezt pedig a teljesen anyanyelven történő oktatás. Feltételül csupán azt kell szabni, hogy az ismeretanyag, bármely nyelvű is legyen, az általános szintet elérje. A vitára a gyakorlati élet már adott választ. Létezik olyan iskola, ahol a nyelvi órákat erősítették, másutt a nyelvi órák mellett, néhány tantárgyat kétnyelven tanítanak, de a nyelvi tudást nem a szaktantárgyaknál veszik figyelembe. Másutt a megalapozott vagy megerősített anyanyelvi tudás mellé építik be a magyar nyelvű ismereteket. Mindezek a helyi lehetőségeknek a figyelembe vételével történt. A megoldást tehát ezeknek a kezdeményezéseknek, illetőleg már kialakult gyakorlatnak a támogatása és kiszélesítése jelentheti. Szükségesnek látszik a nemzetiségi iskolák önkormányzati jogkörének megfelelő szintű kialakítása, a döntéshez a szülőknek, a helyi politikai, állami és társadalmi szerveknek a bevonása. A továbbfejlődésben az iskolák többségénél a fokozatosság elvét lehetne csak alkalmazni, de már most is elképzelhető olyan kétnyelvű iskolák szervezése, ahol a kétnyelvűség az anyanyelv oldaláról bontakozna ki és az általános iskola befejezésére lenne teljes körű. A nemzetiségi gimnáziumoknak is meg kell adni azt az anyagi és szellemi lehetőséget, amit a napjainkban is szerveződő idegen nyelvű gimnáziumok megkapnak. Ha ez nem történik meg, úgy az a néhány meglevő nemzetiségi középiskola is hátrányos helyzetbe kerül, és a versenyben alul marad. A felgyülemlett gondok hosszú távú megoldására véleményünk szerint a következő feladatok ellátása nyújthat segítséget: 1.) A nemzetiségi oktatásügyet társadalmi szinten, kiemelten kell kezelni ahhoz, hogy a több alkalommal elkövetett úttévesztés egyáltalán korrigálható legyen.