Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - SAROSÁCZ GYÖRGY: Fejezetek a Pécs környéki bosnyákok(horvátok) szántóföldi és kertgazdálkodásáról

A részesaratók között többen voltak, akik kézzel hajtott (a földbe vert oszlopot átfúrták, a lyuk helyére hajtókart tettek, amelynek a forgatásával sodorták a kötelet) tengő segítségével fonták a kötelet, mert azzal gyorsabban ment. A kötélkészítés módja igen egyszerű, de ügyességet igénylő munka: a kézbe vett zsúpszalmát vagy búzát kettéosztották, a kalászfejek alatt közvetlen megtörték, ós a két marók szálait keresztbe átkulcsolták, a visszahajtott fejeket pedig a szálak közé dugták, hogy azok onnan ki ne tudjanak bújni. Közben a kötélnek mindkét szárát külön-külön jól megsodorták, a végén pedig a kötél két szárát együtt, hogy a két vége ne váljon el egymástól. A zsúpszalmát előtte meglocsolták és kissé állni hagyták, hogy a víz felszívódjon, mert különben a szálak sodrás közben apró darabokra széttörtek volna. A kötólkészítósnél kerestek egy olyan fát vagy eszközt, amelynek kiálló kampója volt, amire a kötelet ráakasztották, hogy minél jobban meg tudják sodorni. Munka közben a kötél egyik szárát hónuk alatt a karjukkal leszorították, míg közben az ujjaikkal sodorták. Az előre készített kötelet használat előtt ismét meglocsolták, ha közelben volt patak, akkor vízbe tették, hogy ne legyen száraz. Az aratást „Isten segítségével" (Dragi Boie pomozite!) mondással kezdték; általában a család minden tagja részt vett, hogy az minél előbb készen legyen. A bosnyák jobbágyok a saját gabonájukat a múlt század 80-as évéig sarlóval aratták, csak utána tértek át kaszára, amit az uradalomtól vettek át. A bólyi uradalom gyulai kerületében 1834-ben a tavaszi árpa aratásához elrendelik, hogy a jobbágyok a kaszanyélre takarófát szereljenek fel, vagyis „takaró kaszával jelenjenek meg".

16 Hogy saját árpájukat is kaszával vágták-e, arról nem maradt feljegyzés. A búzát mikor kezdték kaszával aratni, azt sem tudjuk pontosan. A sarlóval való aratás legtovább a jobbágyoknál maradt meg. Elsősorban női munka volt: a férfiak kötelet készítettek, kévét kötöztek, a learatott gabonát összerakták ós az elszórt kalászokat összegereblyézték. Minden hat arató nő után egy kévekötő férfi volt. A kévéket hegyesre faragott kévekötőfa segítségével szorosra kötötték. A kévéket kupacokba, a tövüket földre állítva rakták, úgy, hogy a kalászfejek felfelé álltak. A sarló apró fogazatú, élezett eszköz, a gabona szárvágására készült. A sarlóval egy nap alatt mennyit tudtak learatni, azt ma már nehéz megállapítani. A robotban történő aratásnál az uradalom a learatandó területet a jobbágytelek nagysága alapján állapította meg. Egy egész telekkel rendelkező gazda a bólyi uradalomnak köteles volt 12 kereszt gabonát learatni, amit nyolc gyalogrobotnak számoltak el,

17 ós amit más robottal nem lehetett megváltani. Az utasítás azonban nem írja le, hogy egy kereszt gabona hány kévéből állt; feltételezhető, hogy 10 kévéből. A zabnál a napszámos aratónak egy napi normáját 30 kévében állapították meg.

18 A learatandó mennyiség minden gabonánál mennyire volt azonos, az nem ismert. Tény, hogy a zab aratása valamennyi gabonafajták közül mindig a legkönnyebb volt, mert szalmája puhább és könnyebb, a tokiásza pedig nem szúr. 18 BML B-M. i. 165.es. 2226.SZ. 17 U.a. 18 BML B-M. i. 166.es. 2230.SZ.