Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)
Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - KISS Z. GÉZA: A Dráva-völgy magyar-horvát etnikai csoportjai egy társadalomtörténész szemével (1664-1849)
horvátjainkat, mert nyelvtudásukat hasznosíthatták az összbirodalmi intézményekben, s az sem volt hátrányos, hogy magukónak mondhatták a hivatalos államvallást a protestánsokat elnyomó 18. században. Nemzetiségre való tekintet nélkül sújtotta viszont a birodalom alattvalóit a Habsburgok közép-európai pozícióinak kialakításáért folytatott sok háború. A török háborúkat lezárta ugyan az 1718-ban megkötött pozsareváci béke, s ezzel a Dráva-völgy katonai szerepe megszűnt, de vele párhuzamosan már folyt a nőági örökösödés diplomáciai elismertetése. Az 1741-1748 közötti osztrák örökösödési háború ugyan biztosította Mária Terézia trónját, de az európai diplomáciai frontokat felkavaró 7 éves háború (1756-1763) a rengeteg áldozat ellenére eredménytelenül végződött a birodalom számára. Olyan forrásokkal, amelyek Dráva-völgyi emberek sorsán tükröztetnék a háború nyomorúságait, csak az 1792-1815 között folyt francia háborúk idejéből rendelkezünk. 1796-ban íratja hiricsi Nagy Sámuel egyetemes érvényű keserűséggel: kőt fiam közül az egyiket minden vétke nőikül erőszakkal megfogatták és katonaságra bé adták" a káptalani uradalom tisztjei 82 . Minthogy másik fia beteges, ő maga öreg, nincs aki dolgozzék a gazdaságban. Már az ő levelében megtaláljuk a közerkölccsel mindenben egyező érvet: „Eő Felsége sem kivánnya, hogy a katonaságra olyan fiak adattassanak, a honnan a jobbágyoknak pusztulása következik". Piskói öreg Farkas Dávid viszont arról beszól 1798-ban, hogy kőt esztendővel korábban még két derék fia volt. Az egyiket katonának vitték, a másik a Drávába fulladt, özvegye férjhez ment, most azt tartaná igazságosnak, ha az uradalom visszahozatná „Ügyefogyott, szegény szolgája" reményét ós gyámolát. 83 Nem vádolja igazságtalansággal az elöljáróságot piskói Böbék Mihály sem, hogy kedvencét, Miskát 1813-ban katonának adták, mert akkor még három fia volt. Két testvére azonban időközben meghalt, az 1815-ben született negyedik fiú nyomorék lett, s így öt évvel a bécsi bőke után nincs, aki helyt tudna állni 2/8 telkén ós drávai malmában (ahol 1/6 része van), ezért házát, jószágát „a tehetetlenség miatt" el kellett adnia. 84 Az igazi baj azonban a halál jelentkezése, amely ellen akkor sem volt orvosság. Sok szomorú forrásom közül itt csak kémesi Molnár Istvánnét idézem, aki 1817-ben már 23. éve várta vissza nyomtalanul eltűnt legidősebb fiát, másik fia a pármai csatában esett el, a harmadik pedig ekkor már négy és fél esztendeje szolgált. Ő maga móg szolgálatra is adta magát, hogy az 1/4 telken meg tudjanak ölni negyedik fiával, aki „...neveletlen gyermekeit is nehezen tarthatta". 85 Igaz, hogy mindkét népcsoportnál fehér a gyász színe ősidők óta, de bizonnyal a háborús évtizedek is hozzájárultak ahhoz, hogy a katonának bevonuló legényt, férjet is tiszta fehérben búcsúztatta édesanyja ós felesége. 86 82 PKGL F.57.35. 83 PKGL F.57.77. 84 BML Közgy.ir. 1918/1820. 85 BML Közgy.ir.2578/1817.SZ. 86 Sarosácz György:Baranyai horvát nópviselet.(Bilingvis).Bp.1986.132.p.
