Baranya. Történelmi közlemények 9-10. évfolyam (1996-1997)

Oldalszamok - 227

nyelv tanításáról is, csak valaki foglalkozna gyermekeikkel rendszeresen, mert az utcán és a határban bolyonganak..." A tanfelügyelő még hozzáteszi: „...a kátolyi sokac nép, az ottani német lakosság eléggé szélsőséges német érzelmű magatartásával szemben határozottan és félreérthetetlenül, a megindításáig hűséges ragaszkodást és megbecsülést tanúsít a magyar nemzeti gondolatért és a magyar nyelvért, és így annál inkább fáj neki az a tény, hogy a német nyelvű gyermekek most is iskolába járhatnak, az ő gyermekeik pedig tanító nélkül vannak..." A VKM méltányolta Balázs javaslatát, azonban nem tudott tanítót küldeni erre az állásra. Keskend esetében is azt tapasztaltuk, hogy a helyi tanügyi hatóság és a legfelsőbb kormányhatőság is csak a német tanügyi megoldásra koncentrált, abban látta potenciális ellenfelét, a délszláv névcsoport anyanyelvi oktatását másodrendű feladatnak tartotta.

65 Laskafaliiról is megjegyzi a referens, hogy „...a németség minden kérése és követelése teljesítésbe ment, a szerbek és horvátok legalább egy állami segédtanítót érdemelnének, mert teljes elhagyatottságban vannak. ...a szerb és horvát gyermekeknek ugyanúgy kell érezni az állam gondoskodását, mert e hazának lettek fiai..."

66 Mindezekből levonhatjuk azt, hogy a magyar hatóságok - VKM, püspökségek - és iskolaszékek 1941 után a német nemzetiségi oktatás megszervezését tartották fő feladatuknak, a szórvány magyar és délszláv kisebbség tanügyét nem tartották olyan fontosnak. Természetesen ez a politikának, a magyar kormány németorientáltságának következménye. A nagypolitika „játékai" erősítették a Volksbundot is, míg a többi nemzetiség nem tudhatott maga mögött olyan támogatót, mint a VDU. 65 BML BFir. 135/1943. 66 BML BFir. 122/1943.