Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. Emlékszám őszentsége II. János Pál látogatásának tiszteletére. 4. évfolyam (1991/1-2)

TANULMÁNYOK - BODA MIKLÓS: A középkori pécsi egyetem alapításának előzményei

korpuszához csatolja az f.218-cal kezdődő - harmadik - részt is, mely a Sermones communes foglalata (BÉKEFI 1909. 65.). A magunk részéről úgy gondoljuk, ma sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy ez a harmadik rész a pécsi beszédekhez tartozik. Csak egy példa a kérdőjelekre: némiképp bizonytalannak tűnik a harmadik és az ezt megelőző rész mondhatni „explicit-implicit kapcsolata". A szentekről szóló beszédek után ugyanis kurtán-furcsán csak ennyi áll: „Explicit. Incipiunt sermones communes", s nem közli a másoló, hogy mi is az, ami itt végződik. Az egész gyűjtemény végén viszont azt olvashatjuk, hogy „Explicit sermo de Parasceve de passione Domini" (ez a legutolsó beszéd!), nem pedig azt, hogy vége a „közös beszédeknek" (sermones communes), s még kevésbé azt, hogy vége a pécsi stúdium generálén összeállított beszédek gyűjteményének.

16 Mintha a másoló maga is bizonytalan lett volna abban, hogy a „főcím" érvénye kiterjed-e a sermones communes csoportjára is. Petrovich Ede egyhelyütt azt írja, hogy „beszédben utalás történik egyik beszédről a másikra" (PETROVICH 1967. 210.). Amennyiben mindkét szóban forgó részt átfogják ezek a keresztutalások, akkor valóban elfogadható lenne az egységes proveniencia. (Itt jegyezzük meg: nagyon jó lenne, ha a teljes korpusz, melynek az eredeti kódexből történt átírását is Petrovich Edének köszönhetjük, mielőtt megjelenhetne nyomtatásban.) A szerzőség kérdésében Békefi az egy - domonkos - szerző álláspontjára helyezkedik; úgy véli, hogy a Szent Domonkosról szóló beszédek száma (8) és a bennük olvasható - a mi atyánkra, a mi rendünk atyjára utaló - szövegezések egyértelműen bizonyítják a szerző rendi hovatartozóságát. A magyar szentekről szóló beszédekből vett - hasonló „logikájú" - szövegrészekkel igyekszik bizonyítani a szerző magyarságát is (BÉKEFI 1909. 66-67.). Petrovich Ede jóval árnyaltabb megkülönböztetéseket tesz, mondván, hogy Békefi példái csak a domonkos szentekről szóló beszédek szerzőjének domonkosságát bizonyítják, és hasonló a helyzet a szerző magyarságának „bizonyításával" is. Az összeállítás alapját képező eredeti szövegek szerzőitől gondosan elkülöníti a gyűjteményt összeállító „kompilátor" személyét, akit azonban végső soron mégiscsak dominikánusnak tart, s mi több, további érveket sorakoztat fel ennek bizonyítására (PETROVICH 1967. 211-212.). Közülük az elsőt érezzük a leginkább meggyőzőnek, ugyanakkor vitathatónak tartjuk a Postillák bevonását a „bizonyítási eljárásba". A beszédek korának meghatározásánál Petrovich Ede a gyűjtemény keletkezésének, nem pedig a beszédek megírásának vagy a kódex másolásának a kormeghatározására összpontosít. Joggal, hiszen jórészt ezen áll vagy bukik a kutatási lavinát elindító cím „igazmondásának" a megítélése, az, hogy a gyűjteményt valóban pécsi egyetemi beszédeknek nevezhessük. Békefi kevesebb figyelmet szentel a kormeghatározásnak, nyilvánvaló összhangban az egyetem „élettartamáról" vallott felfogásával. Megítélése szerint ugyanis az egyetem 1402 utáni létezésére ugyan nincs bizonyító erejű adatunk, de 1465 előtti