Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. Emlékszám őszentsége II. János Pál látogatásának tiszteletére. 4. évfolyam (1991/1-2)

TANULMÁNYOK - GERGELY JENŐ: Magyarország és az Apostoli Szentszék kapcsolatai

tásnak", hiszen nem látogatásról vagy zarándoklatról volt szó, mint most, hanem egy politikai aktusról, s nem is a magyar király táborában, hanem a császárnál „vendégeskedett".) A középkori magyar állam és a Szentszék kapcsolatai az egyháztörténetnek a történettudomány által nagyrészt már feltárt és dokumentált részét képezik. Amikor a XIX. század utolsó harmadában XIII. LEÓ pápa megnyitotta a Vatikáni Titkos Levéltárat a kutatók előtt, FRAKNÓI VILMOS címzetes püspök, a neves magyar egyháztörténész áldozatos munkálkodása nyomán napvilágra kerültek azok az okmányok, amelyek erre a kapcsolatrendszerre vonatkoztak. Fraknói három hatalmas dokumentumkötete ma is nélkülözhetetlen kézikönyve a korszakkal foglalkozóknak. Bár esetenként a középkorban is megromlott a magyar királyok kapcsolata Rómával - gondoljunk csak SZENT LÁSZLÓra, aki az ellenpápa mellé állt -, de 1103-tól a magyar király visszatért a római pápa hűségére, és ettől kezdve a középkori magyar állam bukásáig szinte zavartalannak mondható a kapcsolat. A magyar királyi udvarba küldött pápai legátusok mellett vagy akár helyett kisebb rangú pápai küldöttek (nunciusok) is tartózkodtak Magyarországon egy-egy közös avagy vitás ügy elintézésére. A vegyesházi királyok idején a kapcsolatok politikai oldala domborodott ki. Az ANJOUK közvetlenül is beleavatkoztak a pápaság evilági hatalmi harcaiba, hiszen itáliai politikájuk ezt elkerülhetetlenné tette. Zsigmond pedig a konstanzi zsinaton a sokat vitatott főkegyúri jog megalapozásával épp úgy messzemenően belenyúlt az egyház „jogállományába", mint a zsinat menetének irányításával a nagy nyugati egyházszakadás felszámolása révén a pápaság tekintélyének a helyreállításába. (Mert szerintünk nem csak Husz János sorsát lehet a császár-király számlájára írni, hanem V. Márton révén az egyház egységének és megújhodásának lehetővé tételét is.) A HUNYADIak évszázadában különösen szorosnak mondhatók Magyarország és a Szentszék, az ekkor már jelentős európai középhatalomnak számító EGYHÁZI ÁLLAM (élén a pápával) kapcsolatai, pontosabban érdekazonossága a pogány hódítás feltartóztatásában. A pápák jelentős anyagi támogatást nyújtottak Magyarország törökellenes harcaihoz, aminek konkrét pénzügyi dokumentálását a szakirodalom már ugyancsak elvégezte. Ha hosszabb történeti folyamatokként vizsgáljuk a török terjeszkedését és az ellene való európai összefogást, akkor kétségtelenül ennek tengelyében a pápaság és a magyar királyság áll a XV. században, amihez leginkább Velence csatlakozott. (Ez a képlet egy-két évszázad után természetesen módosul, hiszen a pápa centrális koordináló funkciójának állandósulása mellett a világi hatalmak közül a főszerep a Habsburgoké lesz.) A pénzügyi és nem egyszer számottevő katonai segítségnyújtás mellett a pápák politikai és erkölcsi támogatást is nyújtottak a magyar királyoknak a pogány elleni küzdelemhez. A pápai legátusok közül kiemelkedik CESARINI