Baranya. Történelmi és honismereti évfeles folyóirat. 3. évfolyam (1990/2)

TANULMÁNYOK - F. FONT MÁRTA: Magyarország keleti politikája a 12-13. században

Ha összességében értékelni akarjuk a 13. századi háborúkat, amelyeket a magyarok Halicsban folytattak, egyértelműen használhatjuk a feudális expanzió terminust. (Ennek első megnyilvánulását a III. Béla-kori események jelentik.) A cél több évtizeden át ugyanaz volt: a magyar befolyást állandóvá tenni a térségben. A cél elérése érdekében a körülményekhez rugalmasan alkalmazkodott a magyar politika. Az első ilyen körülmény a Kis-Lengyelország részéről megnyilvánuló expanzió. Ezzel 1227-ig, Leszek haláláig számolni kellett. Ezt követően a mazóviai Konrád orosz politikája teljesen más felfogásból eredt: az expanziós célt feladta, Danyiillal kölcsönösen támogatták egymást (WLODARSKI 1966). Egy másik körülmény, amellyel csak kompromisszumok árán tudott megbirkózni a magyar külpolitika: az orosz fejedelmek Halics iránti igénye, hiszen mind a csernyigovi, mind a kijevi, mind a szmolenszki fejedelmi nemzetség meg akarta lábát vetni e térségben. Tehát a halicsi fejedelemség minden irányból támadások össztüzébe került. Az a korábbi politika, amely szerint a Kijev-Volhinia és a szomszédok törekvései közötti egyensúlyozás Halics függetlenségét garantálta, a 13. század megváltozott viszonyai közepette tarthatatlan volt. A megváltozott körülményeket az orosz belpolitika szempontjából a Halicson belül megindult széttagolódás, a helyi fejedelmi dinasztia kihalása (1199) és az új gyökértelensége teremtette meg. A bojárság számára csak egy szimbolikusan létező fejedelmi hatalom lett volna elfogadható - bojári irányítás mellett. Ehhez azonban az előkelők csoportja túlságosan megosztott volt. Feltételezhető, hogy a különböző orientáltságot a különböző irányú családi kötelékek is befolyásolták. A magyar expanziós törekvések egy-egy bojári csoportosuláshoz kötődtek, de a megszerzett területek feletti uralom legitimálását más fejedelemségek uraival, illetve a krakkói udvarral is elismertetni igyekeztek. Ami a katonai erőviszonyok alakulását illeti, Magyarország fölényben volt mind a kis-lengyelországi erőkkel szemben, mind a druzsina nagyságú orosz fejedelmi haderővel szemben. Hogy lehet mégis, hogy a magyarok Halics területén többször is vereséget szenvedtek? A konkrét esetek azt mutatják, hogy a nagy létszámmal felvonuló királyi sereg miután elérte a kívánt célt, mindig visszavonult. A Halicsban hátrahagyott kisebb csapat szenvedett rendszerint vereséget, illetve menekülni volt kénytelen. Feltételezhető, hogy ilyenkor a létszám nem múlta felül az ellenfélét. Előfordult, hogy a jelentős erőket felvonultató magyar sereg is vereséget szenvedett (pl. 1230, 1233), ekkor az ellenfél táborában mindannyiszor kunokat találunk. Úgy tűnik számunkra, hogy a magyar haderőnek a nomád hadviseléssel szembeni tehetetlensége (vagy felkészületlensége) érhető tetten. Erre akad ugyan korábbi példa is (ld. Kálmán veresége 1099-ben Halicsban), de ez csak a tatárjáráskor válik teljesen nyilvánvalóvá. Fel kell tennünk azt a kérdést is, mi motiválta magyar részről több évtizeden át töretlen erővel és számos kudarc ellenében az expanziót! A magyar