Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. 2. évfolyam (1989/1-2)

SZEMLE - Délkelet-Dunántúl régészeti kutatásának újabb eredményeiből (ECSEDY István)

vidékén Pécsvárad-Aranyhegy (DOMBAY 1958, 68-69), Villánykövesd (DOMBAY 1959) és Lánycsók (KALICZ 1977) lelőhelyekről kerültek elő. Ezeken kívül a lengyeli kultúrából a névadó Lengyel, továbbá Mórágy, Ágostonpuszta és Aszód néhány rézlelete ismert. A rézleletek dél-dunántúli koncentrációját Kalicz rendkívül feltűnőnek tartja (KALICZ 1985a 57). A magunk részéről úgy véljük, hogy nagyon is valóságos összefüggést jelez az a tény, hogy az említett rézleletek elterjedése szinte egybeesik a mecseki eredetű kovaeszközök előfordulásával (T. BÍRÓ 1988, 263), ez pedig támogatni látszik a mecseki rézérc közvetlen felhasználásáról (azurit gyöngyök) és kohósításáról (rézékszerek) felvetett tézisünket (ECSEDY-MARÁZ 1988, 29-45). A rézkor kutatásának új eredményei részben az egyes korszakok illetve kultúrák világosabb körülhatárolása, részben az ezek mögött feltételezhető történeti folyamatok tisztázása vonatkozásában jelentősek. Fontos megjegyezni, hogy a rézkor kezdetét az első rézbaltákat és arany ékszereket készítő, a Kárpát-medence keleti felében elterjedt Tiszapolgári kultúra fémjelzi (MAKKAY 1985, 139-149). Régiónk lakossága ebben a korszakban a továbbélő Lengyeli kultúra népessége. Ez a helyi rézkor első, lényegében autochton szakasza, mely a radiocarbon kronológia szerint i. e. 4000 körül ért véget (Bandi Gábor korszakbeosztását, amely a széles körben hagyományosan javarézkornak, középső rézkornak nevezett szakaszt helyezte a rézkor elejére, nem alkalmazza a közép-európai ősrégészet (BANDI 1989, 44). Az etnikai-kulturális kép első általános átrendeződése a vonaldíszes kerámia kultúrája óta éppen a korai rézkor végén mutatható ki. A folyamatot kiváltó okok egyike lehetett a legkorábbi sztyeppéi lótartó pásztornépek nyugati-délnyugati irányú infütrációja (ECSEDY 1979, 11-13.; ECSEDY 1981, 78-80; KALICZ 1987-88, 11-13). Ennek hatása valószínűleg közrejátszott a Lasinja kultúra dunántúli megjelenésében (Balaton-Lasinja I. kultúra), amelynek jól ismert aranykorongjai a társadalom előkelőinek ekkor megjelenő felhalmozását és presztízsét egyaránt jelzik (MAKKAY 1985, 157-176). A középső rézkor végén az újabb kutatások szerint az alpi rézművesség kibontakozásával párhuzamosan elsősorban közép-európai kulturális hatások érvényesülnek a területen (KALICZ 1982, 9). A korábban egységesen kezelt rézkori Balaton csoport három fázisa helyett (BANDI 1989, 44-45) tehát két különböző kultúra, a Lasinja (Balaton I) és a Balaton II—III - aminek több további javasolt, még nem eldöntött elnevezése is van - jelenti a középső rézkort. Ez nem csupán az ősrégészet - olykor nehezen követhető - haladását jelzi, hanem olyan következtetésekre is kényszerít, ami nem teszi lehetővé a hagyományos kronológia alkalmazását. Az anyagi kultúra megváltozása és lényegesen új technológiák elterjedése mögött ugyanis nyilvánvalóan nem csupán egyszeri események, hanem történeti folyamatok állnak. Ezért a középső rézkor „beszorítása" egy 200 éves időszakba ma már nemigen lehetséges. Ha a kérdést a fémművességgel kapcsolatos kutatások oldaláról tekintjük át, akkor az is világos, miért nem kezdődhetett ez az időszak i. e. 2500-ban. Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy a korai rézkorban termésrezet, illetve oxidos és karbonátos ércekből olvasztott rezet használtak, technológiai téren tehát ez a rézművesség az újkőkor végén már jelentkező technológia folyamatos továbbélésére mutat a javarézkor első szakaszában is. A stratigráfíai adatok nem hagynak kétséget azt illetően, hogy ez a technológia megelőzi a helladikus bronzkor korai szakaszát, és nyilvánvalóan megelőzi a helyi későrézkor, a Badeni kultúra kezdetét is (BANDI 1989, 46-48). Vagyis az autochton rézmetallurgia és a már