Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. 2. évfolyam (1989/1-2)

TANULMÁNYOK - KAPOSI ZOLTÁN : Az árva-ügy egy Dél-dunántúli nagybirtokon a 19. század közepén

nem, vagyis nem tükröződik az a látszólag logikus következtetés, miszerint a nagyobb vagyonnal rendelkező egyén a szesszionalista, míg a kisebb vagyonú a zsellér. Természetesen ezt nem tartjuk az egész magyar feudális társadalomra alkalmazható modellnek, sokkal inkább az uradalom speciális földbirtokviszonyai tükröződnek vissza ebben. Egy korábbi vizsgálatunkban már bemutattuk ennek lényegi vonásait (KAPOSI 1986. 363-380), most csak utalunk rá, hogy a zsellérek és a jobbágyok vagyoni struktúrája alapvetően abban különbözött, hogy a zsellérek (vagy akár a negyedtelkesek) lényegesen nagyobb területeket béreltek az allodiálisból, illetve nagyobb szőlőt vállaltak fel, mint a telkéből - a viszonyokhoz mérve relatíve - kényelmesebben élő fél- illetve egésztelkes jobbágy. Az említett hagyományos szembenállás még az úrbéresek és a nagybirtoküzemi alkalmazottak, esetleg bérlők között sem mutathatók ki uradalmunkban. Megemlítjük például Lakos László miháldi molnár esetét, kinek vagyona pénzértékben számítva nagyobb volt, mint nem egy szesszionalistáé. Egy-egy családfő halála esetén nem következett be azonnal a gyám kinevezése, még akkor sem volt ez biztos, ha több árva is maradt. Hozzátehetjük mindjárt azt is, hogy a korabeli terminológia a „gyám", az „árva" kategóriákat nem feltétlenül mai értelemben használta. Ez azt jelenti, hogy pl. egy jobbágy halála után ott maradt a feleség özvegyen a gyermekekkel, akkor a feleségtől függetlenül a források a gyermekeket árváknak minősítik (TÁRKÁNY SZŰCS 1981. 424-427.). Mindez azért történt így, mert a feudális jog a feleséget nem ismerte el örökösnek, csak a gyerekeket, az asszonynak csupán a haszonélvezet jutott. így is előfordult, hogy gyám nélkül az özvegyasszony nevelhette a gyerekeket, ám ha nem tudta a vagyon - tehát a gyerekek tulajdonát képező vagyon - értékállóságát garantálni, akkor az urasági jogszolgáltatás menthetetlenül beavatkozott. Hadd álljon itt egy példa erre a folyamatra. Bolháson 1837-ben meghalt Ander István úrbéres zsellér, „...hátra hagyott özvegy és két leány gyermekeire maradt javak akkoron öszveirattak, és megbecsültettek, és a becsű összeg tett 728 forintot"... „mely akkori végzés szerént az özvegy kezénél oly feltétellel meghagyatván, hogy a Tőkéből semmit el ne költsön, miután szabad ott lakása lévén... azonban az özvegy a Tőkét fogyasztotta, mi okbul a maradott Tőkét Gyámság alá venni kellett". Megjegyezzük, hogy ez 100 forintos tőkeérték-csökkenés mellett következett be. Egyéb szempontok is közrejátszhattak abban, hogy gyorsan árverezzék el az elhunyt vagyonát. Ez szorosan kapcsolódik a 19. század első felének ún. relatív tőkehiányához. Több szakirodalmi megállapítás is van arra vonatkozóan, hogy a földesurak rendszeresen belemarkoltak az árvapénztárba, illetve hogy kényszerítették is a jobbágyot, hogy pénzét az árvakasszába tegye be (DEGRÉ 1954. 488.; T. MÉREY 1962. 94.). Uradalmunkban erre azonban nincs példa. Egyetlen egy halvány utalás van mindössze, amikor is 1845-ben azt írja az igazgató a tiszttartóknak, hogy „... egyébiránt tapasztalván, hogy az