Baranyai krónikaírás 3. (Pécs, 1977)

TANULMÁNYOK - Bezerédy Győző: Adatok a baranyai krónikaírás történetéből

hattá azt, hogy csaknem valamennyi hivatalos, írott forrás személytelen. Hiányzik ugyanis belőlük az egyéni vélemény, a kritikus hang, az őszinteség. A középkori krónikák legfőbb értéke éppen a személyes hangból adódik. Ezek nem a nagy nyilvánosság számára készültek, s zömüket ezért magán jellegű feljegyzésnek lehet tekinteni. De mi történik akkor, ha a krónika hivatalossá válik, ha az írót alárendelik a megbízónak, ha minden érdeklődő betekinthet annak szövegébe, ha beleszólhat a szerző megállapításaiba, esetleges hatalmi súlyával befolyásolni igyekszik a véleményalkotásában? Az eredmény nyilvánvaló: azonnal elveszik az a bizalmas, őszinte hang, melyet az ember csak saját magában vagy a saját használatára lejegyzett írásban szokott használni. „Ezen alapokon ugyan nem fogunk történeti igazságot nyerni, legföllebb . . . hivatalos igazságot." — szögezi le a szerző. Be kell vallanunk, hogy ezek a gondolatok nagyon igazak, s mai krónikaírásunkra is érvényesek, mint ahogy ezt az igazságot a gyakorló krónikaírók lépten-nyomon érzik is. Igaz azonban az ellenérv is: a hivatalosan, kötelezővé tett krónikaírás esetén a megye valamennyi települése rendelkezik a hivatalos és hitelesített krónikával, míg ellenkező esetben ez csak hiányosan valósítható meg. (Jellemző példa erre Pest megye esete, ahol önkéntes alapon csak hiányosan valósult meg a krónikaírás.) Meg kell azonban azt is jegyezni, hogy e hivatalosságnak nem feltétlen velejárója a személytelen, őszintétlen, száraz, hivatalos krónika. Nem egy baranyai példát tudunk említeni, ahol a krónikák hangvétele a „hivatalosság" ellenére is őszinte, kritikus hangvételű, embercentrikus (Majs, Udvar, Borjád, Ócsárd stb.) Németh Béla kifogásaira elsősorban a mohácsi krónika adná meg a választ, sajnos azonban valamennyi elveszett. Nincs okunk föltételezni azt, hogy az 1897-ben megszületett rendeletet nem követte a végrehajtás, ugyanis a nagyközségi irattárban, képviselőtestületi jegyzőkönyvekben évről évre megtalálhatók a bejegyzések a krónika vezetéséről, illetve év végi hitelesítéséről. A Németh-féle problémafelvetés második része a szerző személyére vonatkozik. Mindenekelőtt le kell szögeznünk azt, hogy a krónikaíró személyével szemben nem lehetnek olyan elvárásaink, mint a hivatásos, kutató, alkotó történésszel szemben lennének, hisz maga a krónikaírás is a naiv történetírás műfajába tartozik, művelői csaknem mindig amatőrök voltak. Németh Béla amikor kifogásolja a krónikaíró személyét (Fölkér József) ezt azért teszi, mert a mohácsi Szabályrendelet további feladatként rendeli el, és a krónikaíró kötelességévé teszi egyúttal, Mohács történetének a feldolgozását és közzétételét a krónikák, illetve az azzal együttjáró levéltári és irattári kutatómunka alapján. Abban igaza van Németh Bélának, hogy féléves kutatómunka igen kevés egy ilyen nagy horderejű feladat megoldásához, eredményt csak sok évi kitartó kutatómunka után lehet várni. Ez a feladat még akkor sem oldható meg ilyen rövid idő alatt, ha valamilyen váratlan szerencse folytán a kutató kezébe összegyűjtött, rendszerezett forrás, teljes írásos anyag kerül. Ezt az anyagot még fel is kell dolgozni. Természetesen nem tudhatjuk azt, mint ahogy Németh Béla sem tudhatta, hogy ezt a hatá-