Baranyai krónikaírás 2. (Pécs, 1976)

TANULMÁNYOK - Bezerédy Győző: A krónikaírás története Baranya megyében

foglaló visszapillantás arról győz meg bennünket, hogy az elmúlott 1942. esztendőre aránylag megnyugodva és a Teremtő felé hálával gondolhatunk viszsza. A háború sűrűjében mintegy mesebeli rengetegbe mind jobban előrehaladtunk, de mindég tudtunk vágni annyi tisztást, hogy e napfény mellett eligazodjunk." így beszél a világháború negyedik, a Szovjetunió elleni fasiszta támadás második esztendejében. A szerző által említett „tisztánlátás" után pár hónappal következett be a II. Magyar Hadsereg katasztrofális voronyezsi összeomlása (1943. I. 12-től). Ennek a „tisztánlátásnak" volt a következménye a német megszállás, a nyilas rémuralom, a fasiszta Magyarország országvesztése. Megdöbbentő az a tájékozatlanság, mellyel a krónikaíró szemlélte az eseményeket, éppen abban az időben, amikor a pécsi értelmiség legjobbjai különös élességgel kerültek szembe a fasizmussal, a fasiszta német ideológia hazai elburjánzásával. Gondoljunk Lajos Iván könyvére, amely a pécsi értelmiség körében nagy visszhangot váltott ki, de még a német külügyminisztérium is szükségesnek látta, hogy hivatalosan reflektáljon a könyv tételeire, amely még a szövetségesek körében is ismertté vált. Nem feladatunk az, hogy értékelést mondjunk Lajos Iván politikai prognózisa fölött, a történelem őt igazolta, a világos gondolkozású, bár igen kis létszámú haladó pécsi értelmiség mellett éppen a krónikaíró volt az, aki nem látott világosan. Erre jellemző példa az idegenforgalom adatainak a felsorolása, örömmel említi meg azt, hogy milyen sok idegen fordult meg nálunk. Ezek között 474 német is tartózkodott Pécsett. Ki nem tudta már akkor is, hogy a német turisták miért érkeztek hozzánk? Mint gyakorló irodalmárnak tudnia kellett azt is, hogy a Sorsunk irodalmi folyóirat megindulásának távolabbi célja is volt. Várkonyi Nándorék feladatuknak tartották azt, hogy a német ideológia erősödése mellett (Schwäbische Türkei) határozottan és erősen kell hirdetni e terület Magyarországhoz való tartozását, magyarságát. Ugyanezt a célt szolgálta a Dunántúli Tudományos Intézet megalakulása is. Tehát semmiképp sem a bölcsészettudományi kar elvesztésének kárpótlásául kapta a város. Gondolhatnánk arra is, hogy ezeket a gondolatokat nem merte leírni. Azonban a krónika csak belső használatra készült, és a város valamint a megyei vezetők ezeket a feladatokat éppen olyan jól tudták, mint az írók és tudósok, akik különben a Sorsunk-ban ezt a hitvallást nyíltan vállalni is merték. A krónikaírónak mint látjuk a bátorság sem volt erénye, s munkájának ez különösen rontja az értékét. Nem kívánunk dagályos, sokszor nevetséges stílusára kitérni, melynek illusztrálására csak egyetlen mondatot idézünk: „Az év folyamán a tanári testületből (városi zeneiskola) kivált Sassy Iringó, országos nevű gordonka művésznő, vitéz dr. Zádor Imre főjegyző hitvese, hogy kicsi leánykája mellett az eddig Euterpe múzsának szánt művészet mellett a család védői, a Penatesek számára is áldozhasson időt." Egyes mondatai zavaros fogalmazásuk miatt meghökkentővé válnak: „Az elmúlt év folyamán a város ifjúságának kiképzéséhez kezdett a város azzal a helyes elgondolással, hogy az öregekkel nincs mit kezdeni." Zavaros állításai ideológiai felkészületlenségről tanúskodnak.