Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 2. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)

A SZOCIALISTA MUNKÁSMOZGALOM A HÚSZAS ÉVEK DEREKÁN

1924. januári közgazdasági elemzés szerint a válság enyhülésének legkisebb jelét sem érzékelte a kereskedelmi és iparkamara elnöke. Annak ellenére, hogy a zürichi jegyzés szerint a korona értéke 0,03 pont körül mozgott, és alig változott hónapokon keresztül, ugyanakkor a drágaság a baranyai piacokon rohamosan nőtt. A kormányzat tárgyalásai, amelyek nagyszabású kölcsönök megszerzésére irányultak, és az ország szanálási programjának fedezését célozták, elhúzódtak. Ez mind az ipari, mind a kereskedelmi életben „ .. . veszedelmes bizonytalanság érzését keltették, s a vállalkozói törekvéseket a minimumra csökkentették . . ."

5 1924. március 17-i pécsi kereskedelmi és iparkamarai közgyűlésen felszólaló gyáros üzemtulajdonosok a pénz értéktelenedését, az inflációt elemezve úgy vélekedtek, hogy sem termelésbővítést, sem üzemeik termelésének intenzitását nincs értelme fokozni, mert az áruk értékesítésének idejére a befektetett tőkék nem térülnek meg.

6 A megye egyik legjelentősebb ipari objektuma a beremendi cementgyár volt, amely a MÁK kartelljében üzemelt, 1925-ben, majd 1926-ban beszüntette a termelést. Az iparkamara is vizsgálatot indított, mert 300 munkás került az utcára. A gyár azzal védekezett, hogy ,, . .. teljesítő képessége nem felel meg a befektetett tőkének . ..". A valóság azonban inkább az volt, hogy a MÁK öt cementműve közül kettőt ,,tőkegyarapítás céljából" két-három esztendőre leállított. Azonban a beremendi érdekeltséget évi 200 vagon cement (átlagos termelési kvantum volt) után, vagononként kétmillió koronával kárpótolta volna, ami négyszázmillió korona jövedelmet jelentett. A szélnek eresztett háromszáz dolgozó 1000 családtagja megélhetését tette válságossá. A kartell természetesen nem foglalkozott a „szanálás", a tőkegyarapítás megoldásának szociológiai következményeivel.

7 1924 áprilisában az alispán a mérhetetlen drágulás kapcsán a törvényhatóságok működésképtelenségére világított rá. A fokozódó áremelkedés folytán a megyei és községi háztartások nem tudták fedezni alapvető szállításaikat, elvégezhetetlenek a közmunkák (útjavítás, hídjavítás, árkolás, épületjavítás, vízelvezetés stb.). Megfigyelhető emellett az is, hogy a kormányintézkedések, mint pl. a hitelek valorizációja, a takarékkorona bevezetése, egy hónapon túl már nem tudták hatásukat éreztetni. A vármegyei vezetés is csak a külföldi kölcsön felvételében látta a pénzügyi helyzet stabilizációjának lehetőségét. A falusi nyomor enyhítésére alakult bizottságok ruházat, élelmiszer (só, liszt stb.) szállítását kezdték meg 10%-os árleszállítással, illetve kb. 30%-a ingyenes kiosztásával, hogy a valóságos éhségállapotot enyhíteni tudják a falusi tömegek között.

8 1924 júliusában a vármegye a válság megállítását a külföldi kölcsönnel megalapított Magyar Nemzeti Bankban a konszolidálás megindításának legnagyobb lépését látta. Széles körű propaganda indult a lakosság körében, hogy részvények jegyzésével támogassa a bank tőkeerejének erősödését. Október végén több gazdasági jelenség állandósulását figyelhetjük meg. A kormány a korona aranyértékét 17 000 papírkoronában állapította meg, és ez közel fél éve változatlanul fennállt. Az ipari termelés halvány erősödése volt tapasztalható. Valamennyi kőbánya megkezdte a termelést, ami lehetővé tette a katasztrofális állapotban lévő vármegyei utak javítását, amely egyben a közlekedés javulásához vezetett. Hét téglagyár, amely 1920 óta szüneteltette a termelését, ha kisebb kapacitással és létszámmal ugyan, de szintén megindította a termelést 1924. szeptemberében, ami egyben az építkezési vállalkozás megindulását is jelenthette. A vármegye megszüntette a kedvezményes só, liszt stb. juttatását, kivételt csak a hadirokkantak, árvák és egyéb kedvezőtlen sorsú rétegek képeztek. Valamennyi áru a szabad piacra kerülhetett.

9