Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 1. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)
A MUNKÁSMOZGALOM A MONOPOLKAPITALIZMUS IDŐSZAKÁBAN 1900—1914
a vasredőnyökbe verték, ököllel ütlegelték őket. A látványra a tömeg rárohant a rendőrökre és pillanatokon belül utcai tömegverekedés tört ki. A vérző inasok láttán felhangzott a kiáltás „Agyon kell ütni a rendőröket!" A tömeg újra rárohant a rendőrökre és véresre verte őket. A felmentésükre oda vezényelt szuronyos gyalogságnak is nekiment a tömeg, s csak a helyszínre érkező huszárság tudta kardlapozással megtisztítani a fő utcát. Majd átmeneti szünet után közel 800 fős tömeg újra tüntetni kezdett a rendőrség és a kormány ellen, amelyet brutálisan szétvert a katonaság, rendőrség és a kivezényelt tűzoltóság, akik vízsugárral tisztították meg a tüntetőktől az utcákat. Az összecsapások este 10-ig folytatódtak. Az utcákon ruhafoszlányok, vértócsák, bezúzott kirakatok és ablakok jelezték a küzdelem hevességét. Az események következtében 35 sérülés történt, a rendőrök közül 12-en sebesültek meg. A vaktában letartóztatottak között szociáldemokrata munkások voltak. A polgári sajtó óriási felhördüléssel fogadta a rendőri és katonai brutalitást. Az események tükrében teljesen nyilvánvaló volt, s ma is látható a levéltári és sajtóforrásokból egyaránt, hogy a karhatalom elvesztette türelmét. A békésen vonuló munkásságot feltartóztatta, s már nem tudott ura lenni értelmetlen intézkedései következményeinek. Világosan látható volt, hogy akik elöl haladtak, a mögöttük nyomulók nyomásának nem tudtak ellenállni, s tovább kellett haladniuk a szűk Király utcán. A rendőrkapitány-helyettes erre egy hintót állított keresztbe, amit a felháborodott tömeg elsöpört maga előtt. Egy ponton túl már megállíthatatlan volt a súlyos összecsapás. Hatalmas tudósítási anyag készült az eseményekről, még több kommentár. Egyetlen egy sem akadt, amely ne a rendőrséget hibáztatta volna. Nagyon sok polgári lap is célzott rá, vagy nyíltan megírta, hogy provokáció történt. 38 A pártvezetőség az eseményeket követően sürgősen újabb munkásgyűlést hívott össze, ahol egyrészt elhatárolta magát az utcai „tömegturbulenciától, mert a párt a népgyűlésen felvetett kérdéseket a törvényes úton kívánja kiharcolni". Ugyanakkor elítélte a rendőri és katonai brutalitást, továbbá törvénytelennek minősítette a szociáldemokrata munkások lefogását. Kijelentette: a párt nem kezdeményezte a súlyos összecsapást, a rendőrség fegyverhasználata után kénytelen volt önvédelemből felvenni a harcot. A város munkásságának, de a polgárságnak a hangulata elemi erővel a katonaság ellen fordult. A hatalmon lévők jónak látták a helyi sajtó irányát megváltoztatni, s pár nap után a polgári lapok közül többen ,, . . . halkan, először bátortalanul, majd határozottan a honvédség értékeiről kezdtek fuvolázni . . .". Az antimilitarista hangulatot azonban a pártvezetőség nem használta ki arra, hogy gyűlésein, amelyet az események hatásának tompítására a rendőrség azonnal engedélyezett, a katonai javaslatok újabb elemzésével foglalkozzon és határozottabb fellépéssel állítsa maga mellé a tömegeket. Áprilisra napirendre tért a város és a munkásság egyaránt a nagy tömeggyűlés felett. Mánfán 800 környékbeli földműves és főleg bányász hallgatóság előtt a politikai viszonyokat rendkívül élességgel támadták Végh és Szabó, a párt vezetői. A kiküldött csendőrfelügyelő a kormányt támadó kijelentések miatt hét alkalommal szakította félbe a szónokot, mire „a bányászoktól feltüzelt nép fenyegető álláspontra helyezkedett". 39 •Sí
