Bándi Gábor (szerk.): Baranya megye története az őskortól a honfoglalásig - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1979)

A NÉPVÁNDORLÁS ÉS A MAGYAR HONFOGLALÁS KORA BARANYÁBAN Kiss Attila - A népvándorlás kora Baranyában

nyek teszik indokolttabbá, továbbá a leletnek a nagyszéksósi fejedelmi sírhoz kapcsolódó azonosságai is régészetileg ezt támasztják alá. A 439454 közötti temetkezést feltételezve kísérletet lehet tenni az előkelő halott hovatartozásának pontosabb meghatározására. A lelőhely a Lugio-~Sopianae illetve a Sopianae-ből nyugat felé vezető út közelében fekszik. Ez földrajzilag talán arra utal, hogy valamilyen Nyugat-Európa ellen vezetett hadjárat alkalmával halt meg az eltemetett, s került egy olyan helyen eltemetésre, ahol logikailag talán inkább a következő megoldás valószínűbb. Nézzük meg a következő lehetőséget: ez esetben - régészeti leletei szerint - valamilyen vazalus új nép fejedelmének sírja volna. Ez ellen a lehetőség ellen az szól, hogy az ún. hun korszakból (439-454) nincsen olyan dunántúli emlékanyag, amely a területen valamelyik vazallus nép dunántúli megtelepedése mellett szólna, vagyis nincs okunk vazallus fejedelem sírját ott keresni, ahol nincs vazallus nép. S végül marad a harmadik - legvalószínűbb lehetőség, amit a lelőhely földrajzi helye maga kínál, s amit a régészeti kutatások leginkább elfogadottnak tartanak: a pécsüszögi sír halottjában a hun hatalom olyan képviselőjét kell látnunk, aki a terület és a rómaikori kutatás által a IV. századi Valeria polgári székhelyének tartott Sopianae felett - valamilyen formában - a hun katonai (?) hatalmat képviselte. Természetesen lehet véletlen is, de jelenleg a pécsüszögi lelet az egyetlen „fejedelmi" lelet Kelet-Pannoniában, s ez a lelet éppen az egykori Valeria tartomány közigazgatási központja mellett került elő! A keleti gótok Attila hirtelen halála (453) után a hun birodalom - miként a gazdasági alap és egység nélküli, nyers katonai hatalomra, katonai erőszakra épült nomád államok általában - tényleges alkotó elemeire a vazallus államok sorára esett szét. Kárpát-medencében a hun birodalom elleni lázadásban a vazallus népeket, a germán eredetű herulokat, rugiakat, svébeket, szkireket és az iráni nyelvű szarmatákat, a legnagyobb lélekszámú nép, a germán eredetű gepidák vezették. Valahol Pannoniában, az akkor Nedao-nak nevezett, ma már be nem azonosítható folyó mellett megverték a hunokat és szövetségeseiket (454), s a vesztes hunokat az Al-Duna vidékére, Dobrudzsába űzték ki. Az új politikai erőviszonyoknak megfelelően megkezdődött az osztozkodás a Kárpát-medencei hegemónia és területek között. Kárpát-medencében ekkor látszólag ez egyetlen tényleges hatalmat a gepidák vezette szövetségesek jelentették. Feltűnő, hogy a szövetségesek - a birodalom peremén élt barbárok szokásával ellentétben - nem szállták meg a sarcolható, megadóztatható későantik lakossága miatt is kívánatos, „feltört" szántóföldekkel rendelkező Pannoniát, s így Baranya területét sem. Pannónia a Birodalom 395-ös két részre történt felosztása után jogilag a Nyugatrómai Birodalom része volt, de ez a területnek hún kézbe való kerülésével csak elméleti jogot jelentett. A két birodalom peremén fekvő egykori provincia sorsa felett, mind a