Bándi Gábor (szerk.): Baranya megye története az őskortól a honfoglalásig - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1979)

BARANYA MEGYE AZ ŐSKORBAN Bándi Gábor—F. Petres Éva—Maráz Borbála - Űjkőkor

Vonaldíszes edény Pécs — Makárhegyről dennapi életéről, kapcsolatainak és közvetítőszerepének tartalmáról szinte semmit sem tudunk. A Fejér megyei Sukorón végzett ásatás alapján feltételezhető, hogy dél-dunántúli telepeken is nagyobbméretű, részben gödrös, részben döngölt padló;ú, gerendaszerkezetes lakóépületek állhattak, a több helyen ismert agyagkitermelő gödrök között. A dunántúli vonaldíszes kerámia népének temetkezéseit is Fejér megyei adatok alapján ismerjük. A temetés rítusa zsugorított fektetés volt. A halottakat a telep területén temették el. A halott mellé csont- és kőszerszámokat, agancseszközöket, apró ékszereket és edényeket helyeztek. A halottak eltemetésének, a már megfigyelhető temetkezési szokásnak ezeket a jeleit, ma még igen nehéz kellőképpen magyarázni. Az élet az újkőkori népek hite szerint, nem záródott le a halállal. A megszokott életjelenségek megszűnésével, a közösség „meghalt" tagjai, a csoporthoz tartozók maradtak. Őket tisztelte, de félte is mindenki, valószínűleg tehát ez az együvé tartozás nyilvánult meg a telepeken való eltemetés szokásában is. A zsugorított, felhúzott térdű fektetés ugyancsak e gondolatkörrel magyarázható. Vagy az alvás leggyakoribb és megfigyelt helyzetét utánozta ez, vagy a félelem miatt megkötött láb tartását őrzi a zsugorítás. A halott mellé tett használati edények, szerszámok és a gyakori élelem, ugyancsak az élet folytatásának hitét igazolják, s ugyanakkor utalnak egy másik igen korai kultusz kialakulására is, ami az ősök tiszteletében jelentkezett. A dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájának közel 500 éves történetét, fejlődésének egyes szakaszait, elsősorban a legfontosabb ránkmaradt emlékanyagából, a kerámiából kísérhetjük végig. A kultúra legrégebbi időszakában az egyszerű karcolt vonaldísz volt