Bándi Gábor (szerk.): Baranya megye története az őskortól a honfoglalásig - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1979)

BARANYA MEGYE AZ ŐSKORBAN Bándi Gábor—F. Petres Éva—Maráz Borbála - Késő bronzkor

típusai együtt is előfordultak - azaz a telep még ebben az időben is lakott volt. A felsoroltak, és a kevés anyaggal rendelkező többi, ^kisebb lelőhely alapján is a fő jellemvonások megrajzolhatóak: a Dunántúl hasonló korú leletei közül leginkább a Balaton-felvidéki csoporthoz hasonló a Baranya megyei telepek anyaga és bizonyos rokonvonások felfedezhetők a délalföldi Halomsiros kultúra helyi variánsával is. A Balaton-felvidéki csoport a késői halomsiros kultúra egyik helyi színezetű változata, az erre az időszakra oly jellemző sok helyi .variáns közül. A csabrendeki urnatemető, a szigligeti és a csobánci urnasír edényei hasonlóak a Baranya megyei anyaghoz: urnák, tálak, füles csészék formái, vállon, hason lefelé álló bütykökkel, vízszintes, enyhe árkolással. Távolabbi szálak kötik vidékünk anyagát ia Dunántúl többi vidékéhez: a Veszprém-Bakony környéki késő Halomsiros csoporthoz (Zirc, Bakonybél, Farkasgyepü, Jánosháza) és az észak-dunántúli, Győr környéki helyi csoporthoz. Míg a hasonló edényformák az azonos származás, rokonság jelei; ennél is többet jelentő azonosság, a fejlődés azonos menete, a jelentős törés nélküli fejlődés, amely leginkább a Szeged környéki dél-alföldi csoportnál figyelhető meg. A Balaton-felvidéki, dél-dunántúli és dél-alföldi késő Halomsiros csoportok hasonlóságaira magyarázatot adhat a dél-dunántúli és dél-alföldi korai Halomsiros cscpcrtok anyagának azonos, közös történeti előzménye: a Magyarádi kultúra vándorlása, a Szeremle csoport kialakulása. Ezt az előzményt csak megerősítette egy újabb, későbronzkori, mindkét területet érintő Ny-i néphullám. Az így kialakult és elrendeződött képet, a XII. század békés fejlődését szakította meg bizonyos mértékig főként a Dunántúl északi, észak-keleti részén egy lényegében rokon, de újabb Urnamezős vándorlás a XI. században. Az Ausztria felől, a Duna mentén érkező néphullám, a Dunakanyar, Budapest körül és Fejér megye területén letelepedve, a váli csoportnak nevezett helyi színezetű Urnamezős egységet alakította ki. Nagy tömegű kincslelet került ekkor - közeledtükre - a földbe egész Dunántúlon, de különösen Dél-Dunántúlon, a legtöbb éppen Baranyában. Furcsa ellentét ugyanakkor, hogy éppen itt, ahol ez a kincstömeg jelzi a nyugtalan időt, esetleg háborús viszonyokat, a telepek egyrésze az ezt követő fiatalabb Urnamezős kultúra idején is lakott volt, az élet, akárcsak ,a korábbi Halomsiros mozgások idején, törés nélkül folytatódott. Szólnunk kell még röviden az ezekhez a századokhoz köthető, távolabbi területeket érintő népmozgásokról, az ún. „nagy vándorlás" kérdéséről. A probléma <az őstörténeti kutatás egyik legtöbbet vitatott kérdése, amely a köré csoportosul, hogy a Közép-Duna medencéből kiindult vándorlás pusztította el az Aegeikumban virágzó mykenei birodalmat. A különböző nézetek a két terület XIII-XII. századból származó emlékei összevetésén alapultak. Anélkül, hogy a tekintélyes mennyiségű elméletet felsorolnánk, az utóbbi évek eredményeihez kapcsolódva, az angol N. K. Sandars és