Lovász György (szerk.): Baranya megye természeti földrajza - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1977)
IV. VÍZFÖLDRAJZ (Lovász György)
/V. 2. 2. Mélységi víz A felszíntől számított első vízzáró réteg alatt, különböző szintekben található mélységi vizek három kategóriába sorolhatók. Az első a forrásokban lát napvilágot, és nem más, mint hegységek, illetve dombvidékek talaj réteg- és résvizei. A következőt a nagy folyók pleisztocén rétegeinek vize, valamint ennél mélyebben, a sannon és levantei rétegek vizei képviselik, amelyeket már mélyfúrású kutakkal érnek el és tárnak fel. A harmadik kategóriát a termálvizek jelentik, amelyeknek jellemző megkülönböztető jegyük nem a nagy mélység, hanem magas hőmérsékletük. Az állandó források jellemző területe a hegyvidéki térség, ezek között is elsősorban a Mecsek-hegység értendő. A Villányi-hegység kis terjedelme és pikkelyes szerkezete következtében feltűnően forrás-szegény. A csaknem függőleges, kibillent pikkelyek rétegeiben a beszivárgott, nem nagy mennyiségű víz a mélybe áramlik. A Mecsek-hegység területén az állandó forrásoknak két típusa különböztethető meg (Schmidt E. R. 1962). Az egyik a duzzasztott változat, amelybe a Tettye, valamint a Mélyvölgy és Melegmány forrásai tartoznak. A duzzasztás tulajdonképpen triász homokkő és gránit hatására következik be. A másik típust a hegység, illetve a karszt erózióbázisában fekvő forrásrendszerek képviselik, amelynek két jellemző képviselője a Vízfő és a Kőlyuk-barlang. A források vízjárása igen változó. Úgy tűnik, még a karsztos források vonatkozásában sincs kapcsolat a duzzasztott jelleg és a vízjárás között. Tudniillik Kessler H. számításai szerint az É-i hegységrészek vízjárása kiegyenlítettebb, (a Vízfő ingadozási száma 36, a Tettye pedig 97), mint a D-i hegységrészeké. A források vízjárása gyorsan reagál a nagycsapadék hullására. A szélsőséges hozamingadozás egyben igazolja azt is, hogy a forrásokhoz tartozó rendszer járatai tágak, és ezért a kiürülési idő igen rövid. A források összvízhozamát Szebényi L. (1971) határozta meg a Mecsek-hegységre vonatkozóan, mint a felszínalatti dinamikus vízkészlet forrásokban felszínre jutó hányadát. Vizsgálatait hidrogeológiai egységekbe csoportosította. Megállapításai szerint a karszt adja a legtöbb vizet, ezt követik a Középső-mecseki D-i terület rendkívül változatos jura és miocén rétegei (20—50 m 3 /nap km 2 ). Sorrendben ezután következik a permi homokköves terület, ahol a vízszolgálatatás 15—20 m 3 /nap km 2 között van. A hegység túlnyomó része, pleisztocénnel fedett területe a legszegényebb vízszolgáltató (10—15 m 3 /nap km 2 ). A kőzetminőség és a hidrogeológiai helyzet együttes hatására kialakuló nagymértékben eltérő vízszolgálatatásra példaként mutatjuk be a Mecsek-hegység két vízgyűjtőjének (Ürögi-patak és a Mánfai-patak) vízszolgálatatását. Az Ürögi-patak homokköves területéről mindössze 1,9 l/s km 2 a fajlagos lefolyás, szemben pl. az Istenkúti-patak torkolatafeletti vízgyűjtővel, ahol 3,5 l/s km 2 . Ez utóbbi érték egy bázisán megcsapolt karsztos medencének a vízszolgáltatása. Hasonlóan nagy értéket mutat a Mánfai-patak Mánfánál mért vízhozama is (3,1 l/s km 2 ), amelynek kialakításában nemcsak a karszt, hanem az arra fekvő és vizét mészkőből származtató mediterrán szárazföldi rétegek is befolyásolják. A Villányi-hegység forrásainak száma, mint korábban említettük, kevesebb, és hoza-
