Lovász György - Wein György: Délkelet-Dunántúl geológiája és felszínfejlődése - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1974)
II. Fejezet DÉLKELET-DUNÁNTÚL FELSZÍNFEJLŐDÉSE (Lovász György)
A Tolnai-dombság fejlődése nem hasonlítható össze Kiilső-Somogyéval. Ez utóbbinál az emelkedés és a rögökre darabolódás a jellemző, amott viszont a süllyedés. Ebből a szempontból tehát inkább Belső-Somoggyal lehet a fejlődés irányát párhuzamosítani. A geológiai adatok tükrében úgy tűnik, hogy a területen a folyóvízi akkumuláció az uralkodó (ÁDÁM L. 1969), mert a terület az Os-Sárvíz hordalékkúpja tartozékává változott. A süllyedés nem volt egyöntetű. (ÁDÁM L. 1969) kimutatta, hogy ebben az időben kisebb részmedencék alakultak ki, mint a Völgység és a Kisszékelyi-süllyedékterület. Ezeken a területeken az amúgy is mindenütt megtalálható középpleisztocén homok erősen kivastagodik. Ebből a folyamatból csak a Szekszárdi-dombság maradt ki, amely a középpleisztocén végén már bebizonyítottan viszonylag magasan fekvő terület volt. Ezt az ópleisztocén vörösagyagot eltörő, de a felette fekvő újpleisztocén löszt már nem érintő törések igazolják (ÁDÁM L. 1969). Jelentős süllyedés van ebben az időszakban Délkelet-Dunántúl K-i határán, a mai Duna-völgyében is. A Kaposvölgyi nagyszerkezeti árokban kimutatott sülylyedés, úgy tűnik, Kalocsáig kimutatható. PÉCSI M. (1959) tudósít arról, hogy ebben a térségben 30—80 m között löszös anyagok folyami üledékekkel váltogatják egymást. Ezek a löszök valószínűleg az újpleisztocénnél idősebbek, hiszen nehezen feltételezhető, hogy a Kalocsáig terjedő nagyszerkezeti árokban másutt kimutatható süllyedés itt már nem játszódott le. Ez a süllyedés PÉCSI M. (1959) szerint Bajáig kimutatható. így tehát igazolt, Délkelet-Dunántúl K-i határán lévő É—D irányú nagyszerkezeti vonal középpleisztocén végi feléledése, és ezen keresztül a terület fokozottabb morfológiai elkülönülése a Duna—Tisza közétől. A Mecsek hegység térségében is jelentős emelkedés van, amit a fővölgyekben található, és lépcsős rendszerében középpleisztocénnek ítélt völgyvállak magassági helyzete igazol (13. kép). Ezek a felszínek erősen lejtenek a hegységből D-felé vezető völgyekben a Délbaranyai-dombság felé. Annak felszínébe azonban nem simulnak bele, jelezvén, hogy a hegység azóta is jelentősen emelkedett a dombság felszínéhez képest. A hegység középpleisztocénbe]i jelentős emelkedését azonban a vállak nagy esése mindenképpen jelzik. A hegységtől D-re fekvő Délbaranyai-dombságon ilyen formák nem találhatók, amiből — a terjedelmes völgyközi platókkal együtt — arra következtetünk, hogy a középpleisztocénben a terület még mindig mélyenfekvő volt, és nem indult meg a szakaszos völgybevágódás. A Dráva-árokban a teraszok hiánya szintén általános süllyedést igazol. Ezt az igen vastag folyami üledékfelhalmozódás is igazolja, ami nyilvánvalóan már a Szlavóniai-tó kiszáradása, azaz az ópleisztocén eleje óta tart. Jelentős változások történtek Délkelet-Dunántúl vízhálózatában is (43. ábra). Egyik legjelentősebb változás a Ny-i területen történt, amennyiben a pleisztocén elején (Dunaglaciális) még D-felé tartó Duna a középpleisztocénra már mai irányát vette fel. A jelentős hidrográfiai átalakulást a Sümeg—Gleichenbergi hátság emelkedése okozta többek között. Az ún. idegen vízrendszer ebben a térségben azonban nem szűnt meg, csak átalakult. A Bakony-hegység emelkedése következtében a vizek ezt követően a hegységből érkeztek. Az új üledékgyűjtő térség a Kapos-völgyi süllyedek, amely éppen ekkor kezdi meg fejlődése újabb szakaszát. A közép-pleisztocén végén újabb változás következett, az árok feltöltődése következtében. Ettől kezdve a vizek újból az árkon keresztülfolyva, a Drávába torkolltak (MAROSI S. 1969).
