Lovász György - Wein György: Délkelet-Dunántúl geológiája és felszínfejlődése - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1974)

II. Fejezet DÉLKELET-DUNÁNTÚL FELSZÍNFEJLŐDÉSE (Lovász György)

szik (32 ábra). Miután igazolt tény a közép-mecseki helvétkori többszörös mozgás, joggal feltételezzük, hogy e zóna mentén a keleti hegységrész erősebben kiemelkedett. Délkelet-Dunántúl regionális helvétkori réteghiánya végezetül azt igazolja, hogy az eocén-oligocénben keletkezett nagy morfológiai inverzió típusossága csökken ugyan, — mert a környező magasabb felszínek lealacsonyodtak, — de meg nem szűnt. Ez az EK—DNy csapású paszta volt ennek a fejlődési szakasznak legfőbb szárazföldi üledékgyűjtő medencéje. A vulkanizmussal összekötött többszörös helvét szerkezeti mozgások térben és időben eltérő irányúak voltak. Kezdetben — az alsó-helvétben — az ÉK—DNy-i nagyszerkezeti rendszerek éledtek fel; később, az alsó-felső-helvét határán az andezitvulkánosság kapcsán inkább a kréta óta létező és azóta többször feléledt ÉÉNy—DDK-i irányú nagyszerkezeti vonalon van mozgás (33., 34. ábra). A felsőhelvétben — a dacittufa és tufit szóráskor — ismét az ÉK—DNy-i irányú nagyszerkezeti rendszer mobilizálódik. Torton Délkelet-Dunántúl területén ősföldrajzilag kiértékelhető állapotban most is csak a Mecsek-hegységben találunk kőzeteket. Az időszak kezdetén abráziós folyamatok tapasztalhatók. Az ezt jelző kőzetekben nem ritkák a hatalmas sziklatömbök sem, amelyek nagyarányú abráziós tevékenységre engednek következtetni. A képződött breccsában a közvetlen környék összes eddig megismert kőzete megtalálható. Ez egyben azt is jelzi, hogy ez az anyag egy részben laza kőzetű parti sáv abráziós lepusztulásterméke, mert a gránitot és egyéb viszonylag távolabb levő kőzetet előbb fluviatilis úton kellett a partközeibe szállítani, hogy onnan az abrázió tovább tudja dolgozni. Ugyanakkor szingenetikusan, a belső tengeri területeken mészkő (lajtamészkő) képződés van. A transzgreszszió —, amelynek eredményeképpen alakulnak ki ezek a felszínfejlődési folyamatok — északi és déli irányból nyomult előre. Az időszak második harmadában a tengerpart lapos, gazdag növényzettel és sok lagunával. A folyóvízi üledékek jelzik a jelentős folyóvízi akkumulációt. Ezek a jelenségek is csak kicsiny öblökben mutathatók ki, tehát nem általánosak a hegységperemen. A harmadik záró periódusban ismét erősödik a transzgresszió amit az ún. felső lajtamészkő és a turritelláscorbulás agyag nagyarányú elterjedése jelez. Igal térségében is ismerünk képződményeket (BALOGH K. 1966). Az ott található agyag és agyagmárga azonban egymagában túl sok következtetésre nem ad lehetőséget. Csupán azt jelzi, hogy ebben a térségben is volt tortonbeli sekélytengeri, partközeli üledékképződés. Délkelet-Dunántúl nyugati részében (Belső-Somogy) a helvéthez képest fokozódott transzgresszió (MAROSI S. 1970); a sekélytengeri állapot a jellemző. A lajtamészkő megtalálható Szekszárd térségében is (ÁDÁM L. 1969), de a tengerrel borított terület nagyságát nem ismerjük. A Duna mentén dél felé (Bátaszék, Báta, Dunaszekcső) a fúrásokból hiányzik. Az Ellendi-medencében szintén jól fejlett. A Délkelet-Dunántúlra vonatkozó rendkívül gyér geológiai adatból kitűnik,