Lovász György - Wein György: Délkelet-Dunántúl geológiája és felszínfejlődése - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1974)

II. Fejezet DÉLKELET-DUNÁNTÚL FELSZÍNFEJLŐDÉSE (Lovász György)

Mecseki viszonylatban valószínűsíthető, hogy az alsóhelvét közepi vulkánossággal együtt járó, tehát szinorogén folyamat a már említett két medence süllyedés, illetve a közép-mecseki árkos bezökkenés. Az alsó—felső-helvét határán lezajló függőleges mozgások újabb vulkáni tevékenységgel az andezit kitöréssel jártak (HÁMOR G. 1970). Ez a folyamat a földtörténet folyamán többször felújuló közép-mecseki ÉÉNY — DDK-i nagyszerkezeti vonal mentén történt. A felső-helvét kezdetére a vulkanizmussal kísért általános peremi süllyedés a jellemző. Ennek kapcsán megjelennek a partközeli, delta képződmények, a keresztrétegzett folyóvízi homokok és a sekélytengerre utaló agyag, márga és mészkő. Ez a gyenge transzgresszió a Mecseknek az alsó-helvét két domborzati magját szigetté alakította. Valószínűleg ekkor képződtek a hegység északi és nyugati peremein (Magyarhertelend, Liget, Korpád, Dinnyeberki) feltárt helvét rétegek. A képződmények elfedték a szárazföldi rétegsort. így az alsó-helvétben legfőképpen fiuviatilis úton megindult hegylábfelszín képződés genetikai irányt váltott és abráziós úton fejlődött tovább. Feltehetően ekkor alakult ki a lépcsőt az eocén —oligocén felszíntől elválasztó meredek lejtőnek ősi alakja, amelyet ma már nem tudunk rekonstruálni. A fent vázolt fejlődésmenet alapján igen valószínű, hogy a Mecsek-hegység felső lejtőlépcsője komplex genezisít forma, az alsó-helvétben megindult pianáció legfőbb kialakító folyamata az általános denudáció és a folyóvízi akkumuláció volt, amit a felső-helvét abráziója egészített ki, elsősorban a magasabb szint felé elkülönítő meredek lejtő kialakításával. A délkelet-dunántúli felső-helvét süllyedés a mai Rinyalapályon volt a legerősebb, ahol ekkor több száz méter vastag sekélytengeri rétegek keletkeztek (MAROSI S. 1970). A süllyedés a Mecseken nem azonos tendenciájú, mert gyakran kisebb regressziós szakaszok tagolják. Ezt a korábbi andezitvulkánossággal kísért lényegesen kisebb mértékű süllyedést szintén vulkánosság követte, nagytömegű dacittufa és tufit termeléssel. Ez a termék mindenütt megtalálható a felső-helvét rétegekben. Ez egyben azt is jelzi, hogy a hegység peremén és a közép-mecseki süllyedékben újabb szerkezeti mozgások voltak a stájer fázissal kapcsolatban, a korábbi rendszer mentén (33., 34 éibra). A dacittufa vulkánosság kapcsán további medenceképződések vannak a hegység déli és északi peremén. A vulkanizmust közvetlen megelőző szakaszban a KeletiMecsek északi nagyszerkezeti vonalán és a középső-mecseki árok északi és déli peremén, a pluionizmuskor pedig csak a középső-mecseki szerkezeti árok északi és déli peremén keletkeznek ilyen medencék. A felső-helvétben tehát az alsóhelvét nagyobb területű süllyedés részleges továbbfejlődés tapasztalható a Mecsekben. A helvét végét ismét az emelkedés jellemzi, mert megjelennek olyan képződmények, amelyek az alsóhelvét eleji szárazföldi és ezt követő süllyedési időszak képződményeinek átmosott anyagát tartalmazzák (HÁMOR G. 1970). Ebben a sorozatban ezenkívül a szomszédos területek kőzeteiből képződött breccsák is jelzik a visszahúzódó tengerpartot. Morfológiai módszerrel megállapítható, hogy ezek a felsőhelvétbeli emelkedések nem voltak azonos intenzitásúak. A hegység nyugati részében ma általában 600 m tszf magasságban fekszik az eocén-oligocén ún. morfológiai kiinduló felszín. Ugyanez a keleti hegységrészben közel 700 m tszf magasságban van. Ugyanakkor mindkét területen a helvét komplex genezisü felszín általában 370—400 m tszf magasságban fek-