Lovász György - Wein György: Délkelet-Dunántúl geológiája és felszínfejlődése - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1974)

I. Fejezet DÉLKELET-DUNÁNTÚL GEOLÓGIÁJA (Wein György)

meg nem határozott, pleisztocénbe sorolt folyóvízi összlet vastagsága 20—40 m. Anyaga túlnyomó részt közép-, durva -és osztályozatlan szemű homokból áll, amelyben sok színes ásványos elegyrész is megfigyelhető'. Csillámtartalma kicsi vagy közepes. A szemcsék közepes, vagy alig görgetettek, koptatottak. Ritkán tőzegesek, lignittörmelékesek, ill. szerves festésűek. Gyakoriak a kavicsos közbetelepülések, ezek anyaga túlnyomórészt kvarc, kvarcit, tűzkő, mészkő, néhol bemosott mészkonkréció vagy dolomitos kötőanyagú agyagkőgumó is akad. Ritkán, közbetelepülésként vékony, meszes, homokos agyagzsinórok is lehetnek benne. Dunaföldvártól D-re erősen emelkedik a homok klorit, kékeszöld amfibol, aktinolit, tremolit, disztén részaránya. A Duna—Tisza közén (a régi Duna-hordalékban) több száz méter mélységig hasonló a kép (MOLNÁR B. 1964). Alsó-pleisztocén. A jól megkülönböztethető würm lösznél idősebb képződményeket sorolják ide. A hegyvidék peremén kivastagodó pleisztocén rétegek alján túlnyomóan mészkőanyagú törmelék és görgeteg szintek keletkeztek. Keletkezésük a hegység egyes emelkedési szakaszához, erős völgymélyítő erózióhoz köthető. A hegység emelkedése a pleisztocén folyamán több szakaszban történt, a legidősebb szakasztörmelékei a legbelső gyűrűben találhatók. Mivel itt később nagy tömegű lejtőlösz halmozódott fel, a későbbi emelkedések törmelékanyaga már távolabb, az újonnan kialakult meredek lejtő lábánál rakódott le. Mint már említettük, a Csarnótanum és a Villányium alsó része, a beremendi faunaszint is még az alsó-pleisztocénbe tartozik. Ezenkívül az előzőekben tárgyalt és szét nem választható folyamhordalék egy része. Alsó- és középső-pleisztocén. Szűkebb területünkön, akárcsak egész Dunántúlon, a pleisztocén folyamán nagymértékű löszképződés folyt. Általában 40—60 m vastag vályogzónás löszrétegek rakódtak le. Az alsó- és középső-pleisztocén lösz túlnyomó része, különösen a Mecsek közelében nem típusos, hanem deluviális ,,lejtőlösz", amely már a porhullások idején lejtőkön, mélyedésekben összehordódott formában halmozódott fel. Rendszerint ennek a deluviális jellegű lejtőlösznek nivellált térszínére rakódtak le a típusos felsőpleisztocén (würm) löszképződmények. Ott, ahol egy szelvényben figyelhető meg a 40—60 m vastag löszképződmény, feltételezhető, hogy nemcsak az alsó —középső, hanem a felső-pleisztocén (würm) lösz is képviselve van. A vályogzónák segítségével a nedves melegebb klímaperiódusokat is identifikálhatjuk. Az alsó—középső pleisztocén lejtőlöszösszlet 3—4 agyagos vályogzónát tartalmaz. Felette 1—2 vályogzónával tagolt, általában típusosnak mondható, 10—20 m vastag lösz települ, amit már a felső-pleisztocénhez kell sorolnunk. A vályogzónákat téglavörös, barnásvörös, barna színeződés ükről is jól fel lehet ismerni és segítségükkel a pleisztocén mozgások hatására bekövetkezett elmozdulások mértékét is nemegyszer észlelhetjük. A terület löszfeltárásai közül a paksi löszfalat tanulmányozták legtöbben (SCHERF E. 1936, BULLA B. 1937, ÁDÁM L.-MAROSI S.- SZILÁRD J. 1954). KRIVÁN P. (1955) szerint a 41 m vastag, jól feltárt fal csaknem a pleisztocén egészét tükrözi; típusos, erdősztyepp- és elváltozott löszből áll. PÉCSI M. (1962) szerint a paksi lösz is nagy részt lejtőüledék (deluviális). KRIVÁN P. (1957) a fal löszében vékony felső-pleisztocén (riss) andezittufit réteget is kimutatott.