Válogatott dokumentumok a baranyai-pécsi munkásmozgalom történetéhez. III. 1929-1944 - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1972)

DOKUMENTUMOK - I. A Baranya megyei és pécsi munkásmozgalom fejlődése az 1929—1933. évi gazdasági világválság idején

1929. november 10 A Dunántúl cikke a pécsi téglagyárak munkásainak az elbocsátásáról A napokban arról értesültünk, hogy a pécsi téglagyárosok legutóbb tartott értekezletükön elhatározták, hogy bizonytalan időre, de legalább egy évre beszüntetik üzemüket, összes munkásaikat és tisztviselőik nagyrészét végleg elbocsájtják, mert a nagy árukészletük miatt talán két évig is kénytelenek lesznek üzemeiket szüneteltetni. Amint értesültünk erről a megdöbbentő határozatról, felkerestük a téglagyárak vezetőségét, s így a legilletékesebb helyről a következő információt szereztük: — Tényleg elhatároztuk, az üzemeink (5 téglagyár!) teljes leállítását, mert a készleteink oly nagyok (12 millió tégla és 2 millió cserép van a telepeinken), hogy az előző évek fogyasztását véve alapul, két évnél előbb nem remélhetjük annak eladását. — Ez a határozatunk talán furcsának látszik, így november 10-e körül, mert sokan azt hiszik, hogy a téglagyárak amúgy sem szoktak télen dolgozni. Pedig ez nem áll. Amint a tégla- és cserépgyártást októberben beszüntetjük, munkásaink nagyrészével azonnal megkezdjük az agyag téli előkészítését, ami a nagyon hideg napok kivételével egész tavaszig tart. Az elhatározásunk tehát most erre az agyag előkészítésére is vonatkozik, ami azonban azt is jelenti, hogy nem lévén előkészített nyersanyagunk, a jövő évben vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon későn és csak kis termeléssel jöhetünk üzembe, ha ugyan szükség lesz reá. Arra a kérdésünkre, hogy mi az oka ennek a nagy készletfelhalmozásnak a következő választ kaptuk: — Kizárólag a köz- és magánépítkezések szünetelése. A pécsi téglagyárak az utóbbi években is már csak a teljesítő képességük 40—60 százalékával dolgoztak, de még ezt a termelést sem tudta a város felvenni. A készletek évről évre növekedtek, míg végre most elérték a csúcspontot, amikor a gyárak az anyagi összeomlás veszélye nélkül, tovább már nem termelhetnek. Nincs az országban még egy város, amely a középítkezésekre annyit költött volna mint Pécs város. De nincs még egy város az országban, ahol a középítkezések oly csekély állami támogatást kaptak volna, mint Pécsett és amint az állami építkezésekben, úgy a magánépítkezések terén is szilárdan tartjuk az utolsó helyet. Az állami támogatás feltűnő elmaradásának okát nem ismerjük, a magánépítkezés nagy szünetelésének okát pedig az állami építkezések hiányában a nagyfokú pénztelenségben, nemkülönben a hosszú lejáratú építkezési hitelek teljes hiányában látjuk, ami nélkül a magánépítkezési tevékenység megelevenedése el sem képzelhető. Javulást várunk attól, ha Pécset magasabb lakbérosztályba sorozzák, ha fővárosi nagy bankjaink a vidékkel szemben viseltetett káros pesszimizmus helyett, több optimizmussal bírálják el az építkezési hitelkérdéseket és legfőképpen attól, ha