Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1985-1986. (Pécs, 1986)

TANULMÁNYOK ÉS FORRÁSKÖZLEMÉNYEK A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK TÖRTÉNETÉRŐL - Tilkovszky Lóránt: Bajcsy-Zsilinszky Endre 1944. évi tanulmánya a kisebbségi kérdésről és Magyarország belső föderalizálásáról

nak oly gyors és könnyű feledésbe merüléséért bizonyos felelősség terheli a XVIII. és XIX. század magyarságát is. A legközelebbi jövőnek bizonyára sokra értékelhető feladata lenne e biológiailag megalapozott múlt nagy politikai hagyományát, építő szellemét, szervező- és államférfiúi művészetét újból felszínre hozni, újra megélni, s mind a történelmi Magyarország újjáépítésére, mind az oly kényes és égető kisebbségi kérdés megoldására felhasználni. //. A történelmi magyar állam a múltban E tények szükségszerű következményei a kisebbségi kérdésben a következők: aj a kisebbségi kérdés megoldásának eddigi kísérletei megmutatták, hogy a megoldást nem mesterséges államalapításokkal, s nem is az addigi, legfeljebb általános elveket és irányzatokat szolgáló sablonos és túlságosan mechanikus rendszabályokkal, hanem másképpen, b) tehát a történelmileg szerves, a követelményeknek és a belső-külső viszonyoknak megfelelő berendezésekben, szabályokban és rendelkezésekben kell keresni, c) hisz egy szerves megoldás szellemében és módszereiben a magyar állam régi hagyományai, a mi korunknak, de méginkább az eljövendő kornak a biológiai követelményeivel találkoznának. Tulajdonképpen nehéz a magyarságnak a történelmi magatartását a kisebbségi kérdésben további általános szabályok felsorolásával jellemezni. A „kisebbség" elnevezés a középkor és az újkor első évszázadainak a fogalomkörébe nem is talál bele. A magyar nemzet az ország egyéb népeit még akkor sem a magyar nemzetnek alárendelt népekként, hanem mindegyiket a maga történelmi és politikai érettsége és igényei szerint fiatalabb testvérként kezelte, amikor a szűkebb értelemben vett Magyarország lakosságának még körülbelül 80%-a volt magyar, mint pl. a nagy Mátyás király korában (1450-1490). A horvátok önálló nemzetként, nemzeti önállóságukat és majdnem állami önkormányzatukat a rangban mindjárt az erdélyi vajda után következő horvát-szlavón bán vezetése alatt megtartva, önként csatlakoztak Szent István birodalmához. Miután a király elfoglalta Dalmáciát, az még nagyobb önkormányzatot kapott. Az Árpádoknak, Anjouknak és Hunyadiaknak e népek szabadságjogai iránt tanúsított bölcs nagyvonalúsága sok századon át erős vonzóerő volt a Balkán egyéb népeinél, ellentétben a velencei köztársaság signoria-jának

12 politikájával, mely Dalmáciában sokkal keményebb módszereket alkalmazott, azt politikai szabadságától megrabolta, és nagy gazdasági terhekkel is sújtotta. A magyar állam már korán más területi autonómiákat, más bánságokat is szervezett, különösen a déli határok mentén. Ezek között voltak Szerbia egyes részei, a macsói, az ozorai, sói bánságok stb., melyek éppúgy mint Horvátország, önként, azzal a céllal csatlakoztak a Szent Koronához, hogy az egyre jobban előretörő ozmán hatalommal szemben együttesen tudjanak védekezni. E részek a birodalom központjától való nagyobb távolságuk és bizonytalan helyzetük folytán a tulajdonképpeni Magyarországgal Horvátországnál is lazább kapcsolatban voltak. Szerbia, és Ráma néven Bosznia is, gyakran voltak a Szent Korona részei, éppúgy, mint a román vajdaságok, Moldva és Oláhország. Mindezek önálló államokként többnyire saját fejedelmeikkel az élen, a magyar király felsőbbségét azzal az egyetlen kötelezettséggel ismerték el, hogy közösen védekez-