Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1985-1986. (Pécs, 1986)

TANULMÁNYOK BARANYA MEGYE 18-20. SZÁZADI TÖRTÉNETÉRŐL - Rozs András: Kopács község úrbéri panaszai a 19. század első felében

bágyok alapvető létfeltételeinek biztosításához szükséges famennyiséget is megtagadták tőlük, súlyosan veszélyeztetve testi épségüket, sőt életüket is. Ilyenkor a jogtalannak tartott tiltások ellen a jobbágyok is mondhatni ravasz eszközökhöz nyúltak; több korabeli leírásból is ismeretes, hogy az élő fák körülvágásának és így elszárításának módszerét már régtől fogva alkalmazták. Erre azonban a szükség kényszerítette őket. A lopott fa kárpótlásáért fizetett pénz összegének és az eladott fa összegének összehasonlításával az uradalom azt akarta bizonyítani, hogy milyen kegyes volt a jobbágyokhoz, hiszen nem a fa forgalmi árán követelte a büntetéspénzt, valójában azonban nem tudjuk, milyen mennyiségeket és mértéket hasonlítottak össze; így látszólag az uradalom saját maga ellen érvelt, hiszen a jobbágyokat ezzel lopásra ösztönözte, ha egyszer így olcsóbban jönnek ki, mint a favétellel. Érdemes megvizsgálni a hatalmas uradalom és a községek jobbágyainak vitájában a másik hatalmi fél, a vármegye, jelen esetben képviselője, a járási főszolgabíró, Madarász József állásfoglalását. A megye embere igyekezett egyensúlyozni a két fél között. Figyelemre méltó, hogy nem állt egyértelműen és nyilvánvalóan az uradalom mellé, hanem óvatosan bár, de a jobbágyok alapvető, megélhetésükhöz elengedhetetlen jogainak tiszteletben tartását kérte az uradalomtól. Hangsúlyozta, hogy a jobbágyot a tűzi faizás ingyen megilleti, és bár az úrbéri törvény „nem említi ugyan azon eszközöket, mellyek (sic!) által ezen faizási czél elérettessen, de minekutána az közönségesen fejszével, fűrésszel szokott eszközöltetni — itt nagyon ügyesen tett egy gesztust az uradalom felé is —, noha üdvös honni törvények az erdők fenntartását és a pusztulásoktul való megóvást rendelik, mégis nehogy az illő eszközök fogyatkozása miatt a jobbágyoknak járandó faizási haszonvételbeli czél vagy éppen nem vagy tsak sanyarú megerőltetéssel és bajjal éressen el és gyakran süker nélkül is maradjon a' Tettes földes uradalmat arra felszólítottuk és reábírni igyekeztünk, hogy a szükséges alkalmas eszközökkel való faizási haszonvételt engedné meg jobbágyainak és a szoros felvigyázás által azokat kik kártékony indulattal vissza élnének és a termő fákat is levágnák — itt ismét engedmény az uradalomnak és a törvényes hatalom szigorának hangsúlyozása — a Törvényben kiszabott büntetéssel fenyítse." A vármegye végül a főszolgabírói jelentésben foglaltakat elfogadta. A faizással kapcsolatos panaszügy tehát a liberális felfogású Madarász Józsefnek köszönhetően némi sikerrel zárult a jobbágyok számára. A (rész)siker kivívásában olyan tényezők játszottak közre, melyek a jobbágyok öntudatosodásának jelei, egyben a feudális hatalom elleni szervezkedés módszereinek tökéletesedését is mutatják. Az ugyanazon tárgyú panaszt ugyanis négy, illetve később két község összefogása éltette. Ahhoz, hogy a községek együttesen lépjenek fel és panaszaikat egy tárgyra koncentrálva erőt képviseljenek, tudatos szervező munkára és kemény elszántságra volt szükség. A panaszok vizsgálati irataiból kiderül, hogy a háttérben a kopácsi Szálai József bíró szervező ereje állt. A főszolgabíró tisztában is volt a szervezkedés tudatos voltával és politikai erejével, jelentőségével, de veszélyt látott a jobbágyság egységes fellépésében a törvényes rend ellen. így Madarász már a vizsgálati tárgyalás elején megrótta Szálait, amiért a panaszos levélhez aláírásokat gyűjtött a bellyei és laskói bírónál és esküdteknél, akik szerinte nem is akartak panaszt benyújtani, hanem Szálai felkereste és bujtotta őket a panasz beadására, mert — ahogy a főszolgabíró megfogalmazta a szervezkedő jobbágyok taktikáját - így, ha az egy jegyzőséghez tartozók együtt lépnek fel, nagyobb sikerre számíthatnak. Ezért a főbíró megdorgálta Szálait, hogy „más helységnek dolgaiba magát be ne avassa", a laskói és bellyei elöljáróknak pedig elítélte „alacsonyságát és gyávaságát". A főszolgabíró és az uradalom így a panaszolkodók elleni taktika jól bevált módszeréhez folyamodtak, megosztásukra törekedtek. Ez részben sikerült is, ugyanis