Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1981. (Pécs, 1982)

TANULMÁNYOK ÉS FORRÁSKÖZLEMÉNYEK BARANYA ÉS PÉCS TÖRTÉNETÉBŐL A 14-20. SZÁZADBAN - Fricsy Ádám: Levelek a hódoltsági Pécsről 1613—1629

mindkét templomot („Tetőzet és kapuk nélkül voltak") a katolikusoknak adta, akik eredeti tulajdonosok voltak. Kalocsán úgy határoztak, hogy a kálvinisták vegyék ki a nagytemplomból azt, amit ők építettek bele. A többi marad a pápistáknak. Kedvezett-e a török valamelyik keresztény felekezetnek a másikkal szemben? A levelekből az a benyomásunk, hogy a törökök egyik keresztény egyházat se részesítették előnyben tanításbeli vagy szervezeti különbözőségük miatt. Egyformán engedték működni a régi és az új vallásokat. A német császár vallásának papjaival szemben azonban bizalmatlanabbak voltak. Besúgóknak, kémeknek gondolták őket. „Nyugatról jönnek, itt mindent kikémlelnek, aztán néhány év múlva megint oda mennek és elárulják a birodalom gyengéit." Ezért volt nehéz nemcsak a bejövetel a török területre, hanem a kimenetel is. A papok sokszor kerültek a törökök börtönébe, súlyos ítéletek is hangzottak el felettük, nem egyet ítéltek halálra, karóbahúzásra. A börtönök szörnyűek lehettek., de mihely összeadták a hívek a kialkudott váltságdíjat, szabadon engedték az elítéltet. Pénzért a halálbüntetést is elengedték. Míg a jezsuita rendnek ebben az időben sokfelé voltak vértanúi, akiket hitükért kivégeztek, addig az egész török birodalomban — tudtunkkal — senki sem halt közülük vértanúhalált. A néppel osztoztak a szegénységben, nélkülözésben, a gőgös lenézésben, melyben bőven volt részük az „urak" részéről, felőrlődtek a munkában; ez tette nehézzé a török miszsziót. A misszió eredményei Mit értek el a jezsuiták a pécsi misszióban. Volt-e értelme itteni törekvéseiknek? Érdekes kifejezést használnak a török alatti magyarok, amikor meghívják a jezsuitákat városaikba, falvaikba: „Jöjjenek hozzánk is, és vigasztoljanak meg bennünket is." A szóra fel kell figyelni, mert nemcsak egyszer fordul elő. Ez a meggyötört nép nem vár forradalmat, háborút a török ellen. Ök már tudomásul vették, hogy az ő országuk a török birodalom, az ő császáruk a török császár, a törökök az ő „uraik". De igényelték papjaik vigasztalását. Ebből merítettek erőt ahhoz, hogy tovább tudják hordozni a török igáját. Roppant nagy az érdeklődés a pápa iránt. Tudatosan vallják magukat a pápa híveinek, mert „ezzel kiemelkednek sötét völgyeikből és egy világtestületnek lesznek tagjai és minden nagyságának részesei". A jezsuiták, akik külön esküvel kötelezték el magukat a pápának, szították a népben ezt a pápa-tiszteletet azzal, hogy a pápától küldött papoknak nevezték magukat, pápai áldást adtak, pápától megáldott kegytárgyakat osztottak stb. Ez a horizontbővítés vagy tágítás kétségtelen emelte az itteni magyarság öntudatát. Saját magyar püspökét is szeretné már egyszer látni a nép, és szemrehányóan mondja, hogy hetven esztendeje nem járt erre. Bosnyák püspök akadt néha, de azt nem vallotta magáénak, mert az nem is értette a nyelvüket. A magyarság egyházi képviselője viszont nem törődik velük, legfeljebb annyiban, hogy keresi falvait, a jezsuitákkal szeretné a jegyzéküket összeállíttatni, hogy aztán ezektől szedhesse tizedeit, járandóságait. Ilyen rossz szájízzel viszi később pár forintját, szárított halát, esetleg egy-egy pruszliját magyar urának, de csak azért, hogy ez megvédje faluját egy másik magyar földesúr hadnagyának zsarolásától. A nép megkapta a vallás „vigasztalását", ami számukra erőt jelentett, hogy kitartsanak abban, ami őket keresztényekké és magyarokká tette s visszatartotta őket attól, hogy uraik népe legyenek felfogásban és életstílusban.