Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1980. (Pécs, 1981)
TANULMÁNYOK ÉS FORRÁSOK BARANYA MEGYE FEUDÁLIS ÉS KAPITALISTAKORI MEZŐGAZDASÁGÁNAK TÖRTÉNETÉBŐL - Kiss Géza: Fejezetek a vajszlói vallásalapítványi uradalom nyolc évtizedes történetéből (1767-1848)
lehet készíteni, az élő fákban okozott kárt meg kell téríteni, mert ha ezekben kár esnék, akkor az árendás ,,minden kigondolható ellenvetés nélkül bonificálni tartozik". Rendszerint azt is kikötötte a szerződés, hogy ha idegen pásztor károsítaná az árendást, akkor az uradalom az illetővel dupla makkbért fizettet az arendatornak. in!l Természetesen a szerződés rögzítette a fizetendő árendát is. Az uradalom, hogy jobban tudja ellenőrizni a tilosban legelő jószágok számát, elrendeli közös sertéspásztor tartását, a sertések nagyobb csapatokba való összeverését. Ettől az időtől kezdve válik majd fokozatosan a falu jellegzetes alakjává a „kosztos kanász", aki egy-egy utca vagy meghatározott csoport sertéseit őrizte. Munkájáért csekély fizetséget, ruhát, élelmet, szólást kapott. A sertéstartó gazdák a kanászt egymást váltva látták el élelemmel és lakással. 210 A jobbágyok az erőszaknak engedtek ugyan, de ismételten kérték a régi állapotok visszaállítását, mivel ,,. . . téres Legellő helyek" nincsenek és újra meg újra papírra vetették az alapvető indokot: ,, . . . az efféle Marha tartásbul vagyon minden jövedelmünk, mellybül jobbágyi állapotunkat fenntarthatjuk". 211 Az egyes állattartók jövedelmét ugyan alaposan megcsappantotta a tilos erdők rendszere, de a községek úgy igyekeztek magukon segíteni, hogy idegen községek állatait fogadták fel makkoltatásra, az uradalom ismételt tiltakozása ellenére. A községek számadásai eléggé jól megvilágítják ezt a ..kollektív" gazdálkodást. A vezetők a kialkudott árenda összegénél többet szedtek be a lakosságtól és ebből a községnek nem egyszer jelentős jövedelme származott kollektív kiadások fedezésére. Vajszlón nem szoktak idegen disznókat befogadni legeltetésre és itt viszonylag mérsékelt áron legeltethették állataikat a helybeliek. 1825-ben pl. egy öreg sertés után 1 forintot, egy süldő után 39, egy nagyobb malac után 31, egy kisebb után 18 krajcárt szedtek. A község haszna így 630 forint lett. Tudjuk, hogy Besencén 1812-ben szent-dénesiektől 39, a Somogy megyei szulokiaktól 10 forint makkbért vettek fel. A sámodiak 1822-ben bizonyos gyüdi lakosoktól vettek fel makkoltatásra 250 forintot. A hídvégiekről azt tudjuk, hogy ott ,,a gazdagabbak, meg azok, akik idegenből vállalnak sertést legeltetésre, 30-50 darab sertést is tartanak". Páprád 1816. évi számadásából egy egészen nagyvonalú gazdálkodás körvonalai bontakoznak ki. Az uraságnak az árendába 4706 forint összeget fizettek ugyan ki, de az összes brut'ó bevételük 5396 forint volt s így tiszta bevételük (639 Ft) 59 forinttal haladta túl a sokkal nagyobb Vajszló bevételeit. A páprádi legelőben makkolt ekkor 132 sámodi, 233 szilágyi, 74 pécsváradi, 160 szent-királyi sertés. Ebben a számadásban bukkan fel a vajszlói bíró, Váczi János, aki maga egy egész tilost vett meg 1257 forinton. 212 Az erdőn gyakran érte vadkár az állományt. Az Is előfordult, hogy futóbetyár ragadott el néhány darabot, vagy a kanászok éheztek ímeg friss pecsenyére, de az igazi veszély az uradalom felől fenyegeti továbbra is a községek sertéstartását. Az új gyakorlatot, a nyilvános árverést már 1815-ben tiszttartói tudósítás közli 34 baranyai községben: ,,. . .a' Makkoltatás osztály szerént a többet ígérőnek . . . mindjárt kész pénz befizetésért oda fog engetődni". 213 Jobbágyaink előbb az uradalomnál panaszolják, hogy az árverés miatt legelőik összeszorultak, azután a helytartótanácstól kérik, hogy ,,. . . határunkban lévő Legelőbeli Erdőkben a Makkoltatás ne bocsájtassék Licitatiora, hanem a régi gyakorlat szerint az uradalom által szabályozott taxát fizethessünk". 217 ' Tovább nehezítette a helyzetet és egyben utat nyitott különböző idegen, pénzes elemek számára, hogy a licitáción csak az vehetett részt, aki előre fizetett 200 forintot. Ezenkívül a nyilvános árverés mellett felszöktek a bérleti árak is. 1835-ben pl. Besencén a 3 Ft/sertés alapon kiszámított 400 forintos kikiáltási árat 961 forintra tornázták fel a licitálók. így történhetett meg azután az is, hogy
