Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1979. (1979)

TANULMÁNYOK A PÉCSI IRODALMI ÉLETRŐL - Erdődi Gyula: Adatok Fehér Sándor életéhez

— Viheti, — szólt a másik a könyv mellől, — csakhogy vigyázzon, Schulhof úr, kitanítani. Schulhof úr elment, Boris mellette baktatott. Sok, sok utcán mentek végig s a leány tompa engedelmességgel hallgatta Schulhof úr tanításait a kézcsókról, a keziccsókolomról, s a rémes jövőről, ha a leány nem lesz elég ügyes, hogy bejusson abba a drága, finom helybe, ahová most mennek, Boris eléggé ügyes volt, legalább annyira, hogy a naccsága, kényes, tiszta, pesti aszszony, megfogadta, mondván: ez se különb a többinél. Gyerek mellé fogadták, hát igyekezett, amennyire esetlen, paraszti lelkéből tellett, megbarátkozni azzal a finnyás, másfélesztendős kis jószággal, akit rája bíztak. Nehezen ment. Legelőször is azt furcsállotta, hogy itt egy nap is annyiszor kellett a kezét mosnia, amenynyit odahaza félév alatt se; és mindig a pirosvirágos, gyönyörűen kikeményített ünneplőjében kellett járnia, holott lelkére kötötte az anyja, de nagyon is, hogy megkímélje és még vasárnap se vegye föl mindig. Szinte megszakadt a lelke, amikor a kisgyerek belekapaszkodott a ruhájába és ráncigálta össze-vissza, körbe táncolván, Hiába volt, hogy az úr, meg az asszony is pirosra csókolták a gyereket érte, ő bizony ráütött volna a kezére, ha teheti. Az első világosság, ami kába eszében derengett, az volt, hogy itt az urak nem olyanok, mint az otthoni emberek. Rosszak és őt nem bántják, csak a kis gyerekembert. Ö eddig úgy tudta, hogy az ilyen csepp lélek nem is megy emberszámba; olyan kis játék az csak és a nagyok az emberek. Itt meg hogy fölvannak vele, hogy a gyerek nekiesett az asztalsarkának és búb lett belőle a homlokán; még meg is szidták őt, hogy hol jár az a nagy buta szeme, hogy nem vigyáz. Hát minek arra vigyázni, nem hízó az, vagy liba, vagy borjú, hogy elcsatangolna és elveszne. Minek a gyerekre vigyázni? Erre már nem tudott kitalálni semmit, amúgy is belekábult, hogy ennyi sokat elgondolt; sose gondolkozott még ennyit egyszerre. Egyszer már majdnem hogy megharagudott tíz asszonyára; nagy dolog pedig, amiért az ő együgyű, jámbor, félénk lelke megharagudhatik egy olyan finom, szagos asszonyra. Úgy estefelé a gyerek, elfáradtan egy egész napi ugrándozástól, fölkívánkozott a karjára. Fölvette s a gyerek boldogan pihent meg, még át is ölelte a nyakát. Valami olyan szokatlant érzett a leány, amint a gyereknek finom, fehér, puha kis keze az ő durva bőrét érte, hogy szinte bizsergette. A nőstényben örökké szunnyadó anyai érzés összekeveredett a vastag parasztbőr fizikai jólérzésével, amelyet valami elérhetetlen finomság cirógatott. Nem állhatta meg: csókolgatta a gyereket, szemén, karján, száján; legtöbbet a száján, amely szagos, gyerekes lehelletével leginkább izgatta. Erre nyitott be a mama. — Hogy mer azzal a piszkos, mocskos szájával a gyerekhez érni! Nem megmondtam, hogy meg ne csókolja? Rögtön mosdassa meg a gyereket s ha még egyszer ilyet látok, kilököm. Azzal kiment, Boris pedig mosdatta a gyereket, lemosta róla a saját csókját. Olyan sírhatnék-féléje volt, de nem sírt, mert nem tudta, hogy igazában van-e miért. Nem látta tisztán, hogy hogyan bántották meg, nem érezte, hogy egy véletlenül megnyilatkozott jobb érzésért gyalázták, csak sejtett ilyesmiket. De a mocskos szájat azt fölfogta. Nem piszkos az ő szája, meg aztán nem is lehet olyan tiszta mint az uraké. De azért nem haragudott. Nem tudta ésszel fölfogni, hogy az ilyen urakra is lehet haragudni; nem magafajta emberek azok. A gyerekkel pedig ezentúl is csak elvolt, úgy, ahogy, A csöppség nem szerette, mert nem talált benne semmi mulatságot, — csak használta, gyerekember-szemével magáénak tudta. A leány se szerette a gyereket, nem érzett semmit se iránta, csak végezte a dolgát körülötte. Hanem valami öntudat kezdett mindinkább derengeni a leányban. Megérzett valamit abból a vérbemenő háborúból, amelyben milliók állnak egymással szemben, Megneszelte, hogy az asszonya neki igen nagy ellensége; dolgoztatja, kihasználja s utálja, szidja, kínozza, „Esetlen, piszkos, durva, lelkiismeretlen. . ." ilyeneket hallgatott igen sokat, S megértette, hogy itt olyan ellenségei között van, akik nem bírják megtűrni maguk közt, akik pedig rá vannak szorulva. Az asszonya pedig a társadalmi harcban a másik végletet képviselte. Tiszta, kultúréTetmódja irtózott attól a lénytől, ki egészen más viszonyok között nevelődött, más életmódot szokott meg, akivel egy lakásban, egy életközösségben kell megférnie. Magához idomítani nem volt türelme, nem is értett hozzá; csak utálta, gyűlölte. A leány pedig, amikor ezeket megsejtette, persze, csak úgy homályosan, némi kajánsággal kezdett terpeszkedni ezek között az emberek között. Annyit már tudott, hogy rá vannak szorulva, s hozzájuk idomulni, nem is tudta, hogy szükséges-e. Amikor ennyire rájött, már harcos félnek érezte magát, s csak alkalom kellett hozzá, hogy erejét megmutassa. Meg is jött az alkalom. Egy délután sokkal később jött haza a gyerekkel, mint ahogy meghagyták. A szülők aggódtak már s ahogy meglátták lustán, közönyösen megjönni, irtózatos dühvel estek neki s rászisiegték minden gyűlöletüket. Sohase szidták még ennyire. Azután ott hagyták s gondjaira bízták a gyereket,