Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1979. (1979)

TANULMÁNYOK A PÉCSI IRODALMI ÉLETRŐL - Horváth Veronika: Fejezetek a Janus Pannonius Irodalmi Társaság történetéből

„Mérhetetlen mély tenger a lélek ösztönvilága, a futó hullámok a tudat, a tiszta ész, a ráció csak jelzi, mint horgász kezében a billenő parafa a hal érkezését. Ami odalent a láthatatlan mélységben folyik, árad, zúg és kavarog az a sors, az a törvény, népek életében az a történelem. S ami a mélység életét jelzi, jelenti, az az igazi művészet. Nagy tengerrengések idején reng az egész szellemi élet. Magasra csapnak a hullámai, ellentétek támadnak és gördülnek egymásnak, tajték kavarog, feltáródik az iszap, tekereg a hínár, mélyvízi állatok bukkannak fel, amelyek egyébként a nagyobb nyomás, a sűrűbb sötétség világában szoktak élni. És fenn, a hullámokon harsonáznak, dalolnak, sikonganak, táncolnak a múzsák. Ök érzik s mondják egyedül, hogy mi történik a mélységben. Most kellős közepén vagyunk egy minden eddiginél borzalmasabb tengerrengésnek. Népek, világrészek lelke kavarodott fel, ötezer éves kultúrák csapnak össze . . . emberek milliói váltak a hullámok szabad játékává, művelt szántóföldek, gazdag kertek, meleg otthonok lettek semmivé, boldogan játszó gyermekek anyátlanná, anyák, mint a megszaggatott gyümölcsfák: megtörtekké, szüzek meddővé. S ezekben az időkben hallgatnának a múzsák? Ellenkezőleg: most szólnak csak igazán. Legyen fülünk a hallásra, mit mondanak. A magyar irodalom a múlt század nagy nemzeti mozgalmai óta soha olyan világosan és érthetően nem hirdette, mint éppen most, hogy ez a nép élet-halál válaszútján áll . . . A világ térségein a sátáni Ész tökéletes eszközökkel pusztít népeket, országokat és kultúrákat, sohasem sejtett mélyvízi óriások keltek ki az ismeretlenségből, a magyar múzsák pedig zengnek, sírnak, követelőznek, intenek, énekelnek - s mind ugyanazt, mind ugyanúgy. Ha az életre akarod vetni szemedet: vesd a magyar népre. Ha értékeidet ebben az ítéletidőben össze akarod gyűjteni, szállj alá néped ősi kultúrájában. Ha meg akarsz maradni, tégy meg mindent, hogy néped megmaradjon egész ősi lelki habitusában. Zúg a vihar, feküdjünk a földre, fogódzkodjunk meg, mint a gyenge, százezernyi fűszál, kapaszkodjunk meg gyökereinkkel a földben. A föld most a jövendő, mint ahogy a múlt is az, amíg el nem ereszted, élsz . . . Véletlen volt-e a múlt századbeli megújulás váratlanul támadt nép-nemzeti irodalma? . . . És kérdem véletlen-e, hogy az új irodalom legtisztább szellemei, akik ezt a kort már évekkel ezelőtt megérezték s előkészítették, egytől-egyig vagy a népből jöttek, vagy oda tértek vissza? Vannak-e, lehetnek-e olyan véletlenek, hogy az előttünk járt nemzedék nagyjai, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Ady Endre a nép legmélyebb ösztöneinek adtak hangot, s hogy a maiak, Veres Péter, Erdélyi József, Sinka István a népből támadtak . . ., hogy zenénkben is Bartók, Kodály a legősibb népi gyökerekig nyúlnak vissza? Hogy építészetünk a mostanában feltárt népi építészetből újul meg, hogy tudományos életünk mohó kézzel nyúl ősi, népi örökségünk után? Nem, ilyen véletlenek nincsenek. A magyar föld, s azok is, akik évezredek óta belé temetkeznek, azok is, akik ma arcuk verejtékével művelik, elküldik tolmácsaikat, figyelmeztető követeiket, s a magyarság életösztöne sors-szerű paranccsal üzen általuk: most tapadjatok a földhöz, a múlthoz, most markoljatok a millió fűszál kitéphetetlen gyökerébe . . ., mert a fejsze a fák gyökerébe vettetett. Ha már most ezzel a szemmel nézzük az ún. „népi irodalmat", önként elesnek a vádak, amelyekkel napról-napra és sajnos egyre sűrűbben illetik... Ez az irodalom éppen az egyetemes magyarság örök értékeire hivatkozik, s éppen ez az irodalom tudott felülemelkedni minden osztályszemponton akkor, amikor lerántott magáról minden néven nevezendő osztálycafrangot, elfogultságot, partikuláris hívságot, magakelletést és magát az egész magyarságot, az egész múltat s az egész jelent, az egész kultúrát tette művészete alapélményévé. Ha nem úgy mondaná, árulást ikövetne el, megtagadná magyarságát, történelmi hivatását, s mondjuk ki nyíltan: behódolna a felsőbb osztályok sok olyan kívánságának, szempontjának, ítéletének, amely pedig — e történelem megmutatta számtalanszor — nem mindig egyezik az egyetemes magyarság létérdekeivel. Istennek hála, a nem népi eredetű, vagy társadalmi helyzetű magyarok legjobbjai tudnak most is azonosulni a néppel s tudják megérteni azt az irodalmat, amely — szintén ki kell mondanunk -, nem jutott még el oda, ahonnét támadt. . . A most szóló múzsák az egyetemes nagyság szerelmének hatalmával zengenek és viselik az egész magyarsággal azonos sorsot. Szavuk a milliók szava. S mennél fülsiketítőbben szólnak a fegyverek, annál hangosabban dalolnak, sírnak, prédikálnak ők. A fegyverek zajában kétszerte erősebb a múzsák szava. Nem véletlen, hogy a magyar szellemi élet ma olyan példátlan erős zengéssel ostromolja a szíveket. Legyen fülünk a hallásra. Értsük meg ezt az irodalmat, mert csak így érthetjük meg az egész magyarságot s benne is magunkat . . ."

:í9