Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1977. (Pécs, 1979)

TANULMÁNYOK — FORRÁSKÖZLÉSEK BARANYA TÖRTÉNETÉRŐL 16 — 20. század - Kopasz Gábor: A gyermekvédelem és Baranya megye

berendezési, felszerelési, fenntartási és működtetési költségeit az erre a célra már korábban létesített alapítványokból és alapokból kívánták fedezni. Mindenek előtt rendelkezésre állt, a már említett Sándor István-féle alapítvány 1815-ből. Ebből hozták létre az „országos szülő (szülési) és lelencházi alapot". Ez a pénzalap a Belügyminisztérium felügyelete alatt állott, és az 1900. év végén 1 087 000 korona volt a teljes összege. Ezt az alapot — más kisebb összegű, de hasonló célú alapokkal együtt — elsősorban a budapesti gyermekmenhely céljaira fordították. A vidéki gyermekmenhelyek költségeire a „közigazgatási, fogházi és toloncház'/ alapot" használták fel. Ennek az alapnak az 1900. év végén 1 637 900 korona volt az összértéke. Ezenkívül a vidéki állami gyermekmenhelyek költségeire használták fel az országos betegápolási pótadóból befolyt összegek bizonyos részét, összesen 1 665 000 koronát. A polgári kormányzat és törvényhozás nemsokára belátta, hogy csak félmunkát végez a gyermekvédelemben, ha csak a 7 éven aluli elhagyott gyemekeket veszi gondozásba, és figyelmen kívül hagyja a 7 éven felülieket. Ebben az esetben nem sokat érne a gyermekmentési munka, sőt egészen kárba veszne. A 7 éven felüli elhagyott gyermekek még további gondozásra, gyámolításra szorulnak, tehát nem szabad kitaszítani őket a gyermekmenhelyek kötelékéből. Ha az állam nem törődnék a 7 éven felüliekkel, azok között ismét megnövekednék a gyermekhalandóság. Rendkívül megszaporodnék közöttük a züllésnek induló gyermekek száma, így több javítóintézetet kellene az államnak felállítania. Sokkal ésszerűbbnek mutatkozott tehát a gyermekmenhelyi férőhelyek számának szaporítása. Arra a következtetésre jutott a polgári államvezetés, hogy amit az állam a gyermekmenhelyekre költ, elfecsérelt pénz lesz, ha nem terjeszti ki gondoskodását a 7 éven felüli gyermekekre. A gyermekvédelemnek addig a korhatárig kell tartani, amíg a gyermekek el nem érik a keresőképes kort, s ezt a polgári gondolkodás a 15. életév betöltésében határozta meg. Belátták, hogy a 7. életévét betöltött menhelyi gyermeket nem lehetett csupán a községi közsegélyre bízni, amely egyébként sem jelentett biztos megélhetési forrást, így történt aztán, hogy az állami gyermekmenhelyekről szóló 1901 : VI 11. tc-t ugyanabban az évben követte egy másik törvénycikk is, az 1901 :XXI. tc. a /cözsegé/yre szoruló 7 éven felüli gyermekek gondozásáról. Ez a törvénycikk kimondta, hogy azok az állami gyermekmenhelyi gondozottak, akik 7 éves koruk után nem helyezhetők el árvaházakban, vagy más jótékony intézetekben, egészen 15 éves korukig a menhely kötelékébe tartoznak. Ezeket vagy a menhelyek falain belül kell tartani, vagy pedig megfelelő gondviselő családokhoz (gazdák, iparosok) kell kihelyezni, ahol a földművelést, vagy a kézműipart elsajátíthatják. A legtehetségesebbekről a törvény úgy rendelkezett, hogy tovább kell taníttatni, és az állami tanintézetek ingyenes ellátási helyeire kell felvétetni. A 7—15 éves menhelyi gyermekek tartási költségeiről pedig azt mondta ki a törvény, hogy ez azt a községet terheli, amilyen illetőségű a gyermek.

9 A belügyminiszter az 1901:VIII. tc. és az 1901 :XXI. tc. végrehajtása során 1903-ban gyermekvédelmi szabályzatot adott ki. Ebben a gyermekmenhelyek szervezetét is szabályozta. Az állami gyermekvédelem alapelvei abban a gondolatban gyökereztek, hogy az államnak kötelessége eltartani és neveltetni a hatóság által elhagyatottnak nyilvánított gyermekeket.