Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1976. (Pécs, 1976)
TANULMÁNYOK MOHÁCS NÉPRAJZA KÖRÉBŐL - Andrásfalvy Bertalan: A mohácsiak halászata a XVIII. és a XIX. században
Az időszakosan vízzel borított réteken, legelőkön mindenkinek joga volt apadáskor borítózni, vagyis feneketlen kosarakkal a térdig, kötés : g érő vízben a halakat „kitapogatni". A borítózásban gyakran vettek résit acszonyok és gyerekek is. A feneketlen kosarat látott vagy sejtett halra borították rá és utána kézzel fogták meg a kosárból már kiszökni nem tudó halat. Talán csak a tanyamestereket kivéve a mohácsiak nem tekinthetők halászoknak. A nagy és kiterjedt mohácsi ártereken gazdálkodó parasztok voltak elsősorban, akiknek fő jövedelmét az állattartás adta. Bárhol járt is egy mohácsi jobbágy a város széles, vízben gazdag határában, de különösen a Szigetben, azon a környéken, ahol szállást épített állatai téli ellátására és oltalmára, alkalomadtán halászott. Ezért aztán nem csak a szigeti szálláson, hanem otthon is, kocsizva vagy kint dolgozva a határban, szénát gyűjtve, vagy kapálva, valami halász-szerszám mindig volt a keze ügyében, s ha halra támadt gusztusa, könnyen szerzett is vele halat, csak arra kellett vigyáznia, hogy a tilosban, az uradalomnak fenntartott vizeken vagy foglalással már kizárólagos használati jogú fokban vagy érben rajt ne kapják. Télen az átlótszó jégen keresztül, a jéghez emelkedő csukát „megütötték", vagyis feje felett nagyot ütöttek a jégre — a hal elkábult és a hirtelen vágott léken kiemelték, Halat ütni csak tiszta, dérjégen lehet és csak csukát, mert a többi hal elgödröl. Tavasszal a nádasok sekély vizébe igyekvő pontyokat szigonyozták, vagy a kis fokokon közlekedő kisebb halakat emelő hálóval, (négy körömfára kifeszített négyzetalakú háió, hosszú emelő rúdra erősítve) fogták ki. Ehhez vesszőfonásos vagy nádsövénnyel beszűkítették a halak járását a mederben. Égő nádcsóva fényével is szigonyozták és emelcsőztek. Nyáron át az említett vejszék és varsák működtek, őszre fordulva pedig elérkezett a nagy halászatok, a zsákos kerítőháló, a gyalom használatának ideje. Egy-egy tómester ilyenkor összehívta e nagy hálók működtetéséhez szükséges halászsereg 8—10 tagját s ezzel halászták le a tavakat. Sekélyebb, de már tapogatásra nem alkalmas, annál mélyebb tavakban az utóbbi időben terjedt el a hasszúnyelű pók és kukucska nevű háló, mely egy zsákos, nyeles tapogató-kosárhoz hasonló. A hűvösödő vízben elgödrülő halakra levegőben szétterülő dobóhálót vetettek, a part mentét pedig bukorszákkal gereblyézték végig. A már hideg vízben elgödrölt halakat bátor emberek víz alá bukva kézzel is megfogták. Ugyancsak kézzel szedegették ki a sárból a tófenekekben a csíkokat. A mohácsiak számára, különösen azután, hogy a Nagy Dunán az uradalom idegeneknek illetve a XIX. sz. közepén megalakított halászcéhnek adta a halászatot, az ártér halászata volt a fontos, ami a megélhetést nem, de fontos élelemtorrást biztosított elsősorban a Szigetben járóknak, tanyázó pásztoroknak és ott dolgozó parasztoknak és napszámosoknak. A fogott halat tehát maguk is fogyasztották el. csak a nagyhalászok, a tómesterek, a céhekbe tömörült folyó-dunai halászmesterek kezébe adott kenyeret a halászat. Az itt felsorolt néhány halászszerszám és mód nem meríti ki e vidék gazdag halászati műveltségét, de mivel a dunai halászat eszközeiről és módszereiről — Mohácsra vonatkozó adatokkal — tartalmas könyv is jelent már meg, felesleges lenne ezt itt megismételnünk. 2 ' Befejezésül azonban szólnunk kell a mohácsi hivatásos halászok céhéről. A mohácsi halászok 1847-ben kaptak privilégiumot; erre az évre tehető tehát céhbe való tömörülésük. A halászcéh könyvei elkallódtak, a város múzeumában csak néhány irat van: 43 tanoncbizonyítvány, egy valószínű csonka szegődési jegyzőkönyv és még néhány hivatalos irat. A mohácsi halászcéhről e hiányos adatokra támaszkodva Sólymos Ede adott jó leírást. 22 A mohácsi halászcéh a korábban alakult szomszédos bajai és tolnai halászcé-
