Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1973. (Pécs, 1973)

BARANYAI HELYTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - Szűts Emil: Baranya megye 1848—1849-ben

is — kb, 200. Legszámosabban a csizmadiák, bocskorosok, pokrócosok, szabók, tímárok vannak, de működik takács, varga, szíjgyártó, kötélverő, gombkötő, szűcs, kovács, lakatos, bognár, asztalos, ács, kocsmáros, mészáros és pék céh is.

6 Különleges szerepet játszottak a város gazdasági életében azok az iparágak, amelyek számára nyersanyagával gyors fejlődést biztosított. Ilyen volt pl. a kádár ipar, amelyhez a nagykiterjedésű erdőségek a nyersanyagot, a szőlőtermelés pedig a keresletet biztosította. Fejlett volt a kőfaragó ipar, amely számára a környékbeli homok és mészkő biztosított megfelelő alapanyagot. A szürkés agyag már igen korán megvetette a cserépedény és kályhakészítés alapjait. A Tettye patak mentén 16 lisztőrlő malom, továbbá papír-, olaj- és fűrészmalom volt üzemben. A nagyon vázlatos felsorolásból is kitűnik, hogy még a céhes ipar korában kialakultak Pécsett a későbbi iparfejlődést is jellemző fő iparágak; a fa-, kő- és agyag-, a malom-, a bőr- és a sörfőző ipar.

7 Ez a sokágú ipar a XIX. sz. közepén még igen szűk piaccal rendelkezett. A céhes műhelyek csak a város és környéke számára dolgoztak helybeli nyersanyaggal. A polgárság — hasonlóan más magyar városokhoz — nem kizárólag ipara és kereskedelme jövedelméből élt. Igazi városi jellege csak a belvárosnak volt. Itt kőből és téglából épített rendezettebb utcák voltak, amelyeknek rendszeres világítására a katonai hatóságok utasítására 1848-ban került sor. De még itt is általános a tágas udvarokban a tehén- és lóistálló és a sertésólak mellett a konyhakertészet is. A külvárosokban csupa zsúppal fedett ház állott (annak ellenére, hogy már 1780-ban megtiltották a házaknak zsúppal való fedését), amelyek lakói mezőgazdasági munkából éltek. A belvárosi polgár és a külvárosokban (budai, szigeti, siklósi) szétszórtan élő iparosok vagyonának legjavát a napszámosokkal műveltetett szőlőbirtok képezte. — A termelés egy részét maguk és napszámosaik fogyasztják el, de a döntő többség piacra kerül főleg Bács, Somogy és Verőce megyékben. A kereskedő és iparos legfőbb jövedelme a bortermelés. A céhes jelleg mellett az ipar fejlődésének legfőbb gátlója éppen ez a tény. A pécsi iparosok műhelyüket inkább mellékes anyagi forrásnak tekintették, s energiájukat, idejüket, pénzüket inkább a szőlőbe fektették. Az 1840-es évekre a pécsi kereskedők már kezdték érdekkörükbe vonni Baranyát, de a szomszédos Dráván túli megyéket is. A kereskedelmi tőke felhalmozását az áruközvetítésen túl házak, szőlők szerzése és eladása is előmozdította. Kezd szerepet játszani a kölcsönügylet is. A gyenge tőkeképződés azt még nem tette lehetővé, hogy a pécsi kereskedők specializálják magukat. Egy részük különös érdeklődést mutat a szénbányászat iránt. A szénbányák élete azonban a 40-es években még igen kis keretek közt folyt. A kereskedők azon túl, hogy egyes kis bányákat igyekeztek megkaparintani, arra is kísérletet tettek, hogy új bányákat nyissanak. A szén vonzotta Pécsre azt a társaságot, amely a vasgyártást kívánta meghonosítani, bár vasércet a vidéken nem igen találtak. A pécsi szén azonban nem volt alkalmas a vaskohászatra. Az ipari vállalkozások iránt érdeklődő kereskedőtőke a mezőgazdasági és textil ipar felé fordul a 30—40-es években. Szeszfőzde, olajütő, cukormanufaktúra létrejötte fejezi ki ezt az érdeklődést. Ugyanakkor, amikor ez a kereskedői tevékenység egy szélesebb piac kialakításának irányába hat, nagyon sok jel mutat arra, hogy ennek nem igen vannak tudatában és igen gyakran következetlenül ragaszkodnak a régi keretek fenntartásához, erősen él még a feudális testületi szellem, amely korlátozta a versenyt. Igen mereven igyekeztek ellenállni a zsidó kereskedők beáramlásának is. Ennek ellenére ezek száma 1848-ra már 230 körül van. Nagyobb részük házaló volt, de akadt köztük néhány vagyonosabb terménykereskedő, pálinkafőző is.