Az Ujság, 1975 (55. évfolyam, 2-50. szám)

1975-02-27 / 9. szám

1975.'FEBRUÁR 27.

A 7 0 ,1 S Á G

5. OBOÁI,

Somogyi Ferenc dr.:

MAGYAR

NYELV ÉS IRODALOM

1825-től 1920-ig

Folytatás —«

VÖRÖSMARTY MIHÁLY LÍRÁJA

A VÉN CIGÁNY

Húzd rá cigány, megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mit ér a gond kenyéren és vizen,

Töíts hozzá bort a rideg kupába.

Mindig így volt e világi élet,

Egyszer fázott, másszor lánggal égett ;

Llúzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval borral,

Húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal!

Véred forrjon mint az örvény árja.

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng.

Húrod zengjen vésznél szilajabban.

És keményen mint a jég verése,

Odalett az emberek vetése Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval borral,

Ijlúzcl rá, cigány, ne gondolj a gonddal!

Tanulj dalt a zengő zivatartól,

Mint nyög. ordít, jajgat, sír és bömböl:

Fákat tép ki és hajókat tördel,

Életet fojt, vadat és embert öl;

Háború van most a nagy világban Isten sírja reszket a szent honban.

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod.

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval borral,

Húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal!

Kié volt ez elfojtott sóhajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog, mint malom a pokolban?

Hulló angyal, tört szív, örült lélek.

Vert hadak vagy vakmerő remények ?

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval borral,

Húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal!

Mintha újra hallanék a pusztán,

A lázadt ember vad keserveit.

Gyilkos testvér botja zuhanását,

S az első árvák sírbeszédeit,

A keselynek szárnya csattogását,

Prométheusz halhatatlan kínját.

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod.

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval borral,

Húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal!

A vak csillag, ez a nyomoréi föld Hadd forogjon keserű levében,

S.annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében,

És hadd jöjjön el Noé bárkája,

Mely egy új világot zár magába.

Héizd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval borral.

Húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal!

Húzd. de mégse, — hagyj békét a húrnak.

Lesz még egyszer ünnep a világon;

Majd ha ellárad a vész haragja,

S a viszály elvérzik a csatákon,

Akkor húzd meg éijra lelkesedve Isteneknek teljék benne kedve.

Akkor vedd fel újra a vonót,

És derüljön zordon homlokod.

Szűd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

1854

Vörösmarty hazafias lírájához kell sorolnunk két hoszszabb ódáját. Egyiket Az úri hölgyhöz , a másikat Liszt Ferenchez’ intézte.

. , AZ ÚRI HÖLGYHÖZ

Fürtidben tengervészes éj.

Szemekkel, mint a csillagtűz:

Hol annyi gőg és annyi kéj,

Ki vagy te márványkeblü szűz?

Bírván az istenek minden kegyét,

Imádva férfiaknak általa,

Szép és dicső, s lélekben oly setét.

Milyen derűit arcocln ak hajnala.

Nincs hát remény? nincs semmi kegyelem?

Hiába minden esdeklés szava?

Hiáb a kér a leghőbb érzelem?

Nem oívadoz fel kő kebled hava?

Egy eskü kell, egy néma fogadás:

Szeretni e mindent adó hazát!

Mért hát szemedben büszke tagadás?

Mért áruló a hang, mit ajkad ád?

Pedig nem mondhatod, hogy nincs szived. Szeretsz pompát, hízelgő csapodárt,

Hintót, lovat, sőt hitvány ölebet, vv~ » És selymidért imádod a bogárt:

Mind állat, és hívságos semmiség, Hízelgőd is, ki hűséget hazud!

És mégis, mégis oh türelmes ég! — Kedélyed rajtuk édelegni tud,

Mig a könyűk hiába fénylenek A hon szemén! r— Hah, gőgös Goneril! Megemlékezz, hogy vannak istenek,

S még van kezükben bűnt torolni nyíl.

Az apaálok teljesedni fog,

Az apaátok súlya szörnyű lesz:

"Tennen fajodban éljen ostorod,

Csaljon meg, akit legjobban szeretsz.

Hervadjon el szépséged! a gyönyör Váljék utálattá, ha ízleled;

S midőn panaszban bánatod kitör,

Legyen kacaj reá a felelet.

De nem, te nem vagy bűnös, Nevelőd Jellemtelen kornak volt gyermeke. Gyengéd szíved hajlott a kény előtt,

S megvette a szellemtél hidege.

Mi vagy te most? Kérdezd meg magadat. Angol talán? vagy német, Irancia?

Igen, ha megtagadnák fajukat;

De, ah, előttök szentség a haza!

Te azt nem ismered, — nincsen hazád — Nincs nemzeted, ,— nincs mondható neved. Es ami van, gyalázat szennye rád!

Mert esdeklő szülődet megveted.

Erényeidnek senki sem hiszen;

Mert ami fő, nincs meg sugári közt;

Csili ag vagy,, tündöklő és üdvtelen;

■ Félünk, csodálunk, mint az üstököst.

Asszony vagy, a leggyarlóbb, semmi más! Nemednek nincsen tiszteltebb neve: Gyöngéd, hol annak lenni árulás. Szívellen, ahol égned kellene;

Buzognod e hon- és e nemzetért.

Mint égnek minden nemzet hölgyei:

Nem.kérünk munkál s áldozatra vért; Miért esdünk: részvéted kegyei.

S mindeddig ezt te megtagadhatod! Láttad, miként küzdénk és epedünk,

S csak egy enyhítő szót nem monda szád; Könnyed né Ikül mi kín volt vérzenünkí

De még előtted áll egy új világ,

Anyára vár egy újabb nemzedék:

Akard, s erényed a lő polcra hág.

Neved dicsőség lánglűzében ég.

Mit szűz hevében égő szív teremt,

Költőt, művészt, hőst és nagy férfiat,

Es mindent, ami szép, jó, tiszta, szent, Tőled, nemedtől várjuk, hogy megadd.

Kezedben a gyermeknek álmai, l iindérvilága lelkes ifjúnak,

A férfi boldogsága; játszani Ily drága kincsek nem adattanak.

Emeld fel b ájaidnak zászlaját,

Utánad kelnek a hon jobbjai:

Gyönyör lesz tűrni hosszú éven át.

Ha díjt szelíd kezed log nyújtani.

I eremlsd elő azon dicső időt,

Hol a magyar szó s név imádva lesz; Midőn kegyelmet nem nyer szűd előtt Ki e kettőnek ellenére tesz.

A kisdedeknek néma szája kér,

Hogy adj nekik hazát. Ne vond meg azt. Áldás vagy átok vár e válaszért:

Határozz és kimondtad sorsodat.

1841 ,

LISZT FERENCHEZ

Hirhedett zenésze a világnak,

Bárhová juss, mindig hű rokon!

Van-e hangod a beteg hazának A velőket rázó húrokon?

Van-e hangod, szív hóborgatója,

Van-e hangod, bánat altatója?

Sors és bűneink a százados baj, Melynek elzsibbasztó súlya nyom; Ennek láncain élt a csüggedett faj S üdve lön a lettlen nyugalom.

És ha néha felforrt vérapálya, Lázbetegnek volt hiú csatája.

Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak, Rég óhajtott hajnal keletén,

Édes kínja közt á gyógyulásnak,

A kihalt vágy s elpártolt remény:

Újra égünk őseink honáért,

LJjra készek adni életet s vért.

És érezzük minden érverését.

Szent nevére feldobog szívünk;

És szenvedjük minden szenvedését, Szégyenétől lángra gerjedünk;

És óhajtjuk nagynak trónusában, Boldog- és erősnek kunyhajában.

Nagy tanítvány a vészek honából. Melyben egy világnak szíve ver,

Ahol rőten a vér bíborától Végre a nap földerülni mer,

Hol vad árján a nép tengerének A düh szörnyei gyorsan eltünének;

S most helyettük hó fehér burokban Jár a béke s tiszta szorgalom;

S a művészet fénylő csarnokokban Égi képet új korára nyom;

S míg ezer fej gondol istenésszel,

Fárad a nép óriás kezével;

Zengj nekünk dalt, hangok nagy tanárja, És ha zengesz a múlt napiról,

Légyen hangod a vész zongorája, Melyben a harc mennydörgése szól,

S árja közben a szilaj zenének, Riadozzon diadalmi ének.

Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban Őseink is megmozduljan ak,

És az unokákba halhatatlan Lelkeikkel visszaszálljanak,

Hozva áldást a magyar hazára, Szégyent, átkot áruló fiára.

És ha meglep bús idők homálya, Lengjen fátyol a vont húrokon;

Legyen hangod szellők fuvolája,

Mely keserg az őszi lombokon,

Melynek andalító zengzetére Fölmerül a gyásznak régi téré;

S férfi karján a meggondolásnak Kél a halvány hölgy, a méla bú,

S újra látjuk vészeit Mohácsnak,

Újra dúl a honfiháború,

S míg könyekbe vész a szem sugára, Enyh jön a szív késő bánatára.

Es ha honszerelmet költenél fel,

Melly ölel ve tartja a jelent,

Melly a hűség szép emlékzetével Csiigg a múlton és jövőt teremt,

Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal. Hogy szivekbe menjen által a dal:

S a felébredt tiszta szenvedélyen Nagy fiákban tettek érjenek,

Es a gyenge és erős serényen Tenni, tűrni egyesüljenek;

És a nemzet, mint egy férfi álljon lire karokkal győzni a viszályon.

S még a kő is, mintha csontunk volna, Szent örömtől rengeclezzen át,

És a hullám, mintha vérünk folyna, Áthevülve járja a Dunát;

S ahol annyi jó és rossz napunk tölt, Lelkesedve feldobogjon e föld.

És ha hallod, zengő húrjaiddal Mint riad löl e hon a dalon,

MelJyet a nép millió aja kkal Zeng utánad bátor hangokon.

Állj közénk és mondjuk: hála égnek! Még van lelke Árpád nemzetének.

1841

Búcsút venni nem tilos.

Inkább válnám életemtől,

Elszakadnék én szívemtől,

Poklot érted megkerülném,

Minden jómat eltemetném

Inkább, mint elhagyjalak.

Mégis el kell mennem immár,

Kedvedet nem lelhetem már,

Haldokol reményem is.

Isten hát veled, szerelmem!

Légy le boldog, énhelyettem,

Boldogabb, mint én va lék.

Szép szemednek szép sugárán,

Jó szívednek gyenge halmán

Bánatok ne üljenek. ,,

Mint kis parton szép világszál Csinosan terült gyöpön áll.

Hol fejét a harmat árja,

Kis tövét lutó hab járja;

Szellő játszik íürteivel,

Szép verőfény kebelével,

Akkor lolyjon életed.

A vidámság, boldog érzés Közt ne lepjen gyászos végzés,

Bút ne szüljön örömed.

Én, ki látom a jövendőt,

Érzem a búban veszendőt.

Elfogadom sorsomat.

S majd ha élni már megúntam,

Halni mégis nem kívántam S élni-halni nem tudok És nem érdemlett bajomban.

Gyógyíthat lan bánatomban Elvadulva bújdosom:

Az lesz édes gondolatom,

Ha szívemből kívánhatom,

Hogy kit oly hévén szerettem,

Százszor boldog légy helyettem.

Boldogabb, mint én valék.

IDÁHOZ

Nem mondom, hogy szeretlek.

Mi haszna mondanám?

T e szómra nem hajolnál S csak búmat toldanám.

Nem mondom, mint szeretlek,

Hol lelnék arra szót?

Nem érez, aki érez Szavakkal mondhatót.

Nem mondom, e kebelben Mi mély a fájdalom;

Az ilyen fájdalomnak Legjobb a sírhalom.

A MERÉNGŰHÖZ

Llová merült el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolban keres?

Talán a múlt idők setét virága.

Min a csalódás könnye rengedez?

Tán a jövőnek holdas fátyoléiban Ijesztő képek réme jár feléd,

S nem bízhatol sorsodnak jóslatában.

Mert egyszer azt csal úton kereséd?

Nézd a világot: annyi milliója,

S köztük valódi boldog oly kevés.

Ábrándozás az élet megrontója,

Mely kancsalúl, festett egekbe néz.

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,

A telhetetlen elmerülhet benne,

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket:

A látni vágyó napba nem tekint;

Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget;

Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt.

Ki életszomját el nem égeté,

Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt. Földön honát csak ollyan Ielheté.

Ne nézz. ne nézz hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk;

Amennyit a szív lelloghat magába,

Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsiny tanyán;

Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek Zajától felréműl a szívmagány.

Ha van mihez bizhatnod a jelenben,

Ha van, mit érezz, gondolj és szeress,

Maradj az élvvel kínáló közelben,

S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,

A bírható! ne add el álompénzen,

Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:

Várt üdvöd kincse bánat ára lészen.

Ha kart hízelgő ábrándokra nyitsz.

Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; úgy térjen az meg, mint elszállt madár,

Mely visszajő, ha meglelő zöld ágát,

Egész erdő viránya csalja bár.

Maradj közöttünk ifjú szemeiddel,

Barátod arcán hozd fel a derűt:

Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,

Ne adj helyette bánatot, könyűt.

1843 rn

Folytatjuk >-i

Vörösmarty szerelmi lírájának sajátosságait "A váró ifjú”, a Búcsú", az Idához és A merengőhöz című hosszabb, valamint a Késő vágy , Ábránd és Feledés című rövidebb költeményei tükrözi k legh 'vebben.

A VÁRÓ IFJÜ

\ \

Megvártalak, kedves, az órára,

A szép piros hajnal hasadtára,

I lév volt karom, hogy majd átkaroljon.

Hév volt ajkam, hogy majd megcsókoljon.

Szívem dobogása volt köszöntőd,

Valah ányszor a szél felsüvöltött,

1 S minden árnyék, minden lény sugára lermetednek csala csodájára.

Hol maradtál, hol maradt szépséged, Rózsaarcod, violanézésed?

Hol fehérlett tél s nyár boszújára Hókebeled gerjedelmes árja?

Léle gzeted édes illatával

Mily szerencsés táj szellője szárnyal?

S a föld szíve hol dobog alattad Örömében, hogy te megtapodtad?

Jaj, mi kérdés, mely ohajtozás ez!

Nem vagy itt, bár a hely s óra kedvez;

Itt van a nap, itt van új világa Nem te, békém s vágyaim zöld ága!

Majd ha látsz virágot hervadozva,

Büszke lombot búsan meghajolva,

Majd ha látsz kis csermelyt gyors mentében Megfáradni völgyek mély ölében

S hálni napfényt felhők torlatában:

Gondold, leje lombként lehajolva,

Élte a virágként hervadozva,

S fáradt lelke, mint a fáradt csermely.

Agg, fogy és vész; mert te nem jövél el.

BÚCSÚ

Szép Etelka, kit szívembe Nem múlólag vettelek be,

Kit nem csalfa gondolattal.

Nem, sebes lángindulattal Vesztemig kedveltelek,

Szép Etelka, halld utolszor,

Amit sóhajt e csekély sor:

Légy áldott, Isten veled!

Nem szerelmet kérek, ó, már Vége annak, más dolog vár,

Búcsút venni rettegek.

Annak, aki évek olta

Várt, remélt, s hogy ez megcsalta

Kínos, édes szenvedéssel,

M. ■gis érted, érted ég,

Búcsút venni szabad annak,

Mindenek ha elmaradnak,