Az Ujság, 1969 (49. évfolyam, 4-49. szám)

1969-09-25 / 37. szám

♦. CLDAií =>-n 1969. SZEPTEMBER 1& r- r íi""nWBmaaaBH—a—MBimtf■»' Tinifuro^n1i, Trsaaaaa— ■ AZ ÁRTATLAN ÁLDOZAT V. _ Irta : Kemény Julia A Stefánia úti kis barokk palotában egyedül élt házvezető­nőjével a gazdag özvegy. Szép volt, gondtalan és nagyon bizal­matlan. Apjától örökölte bizalmatlan természetét, de hozzájá­rult ehhez a félelem, hogy vagyonáért sokan irigylik és nagy­számú udvarlói is csupán számításból járnak utána. Férje el­vesztése nagyon megtörte és félt a csalódástól. Jozefa asszony apja műveletlen, de jó eszű kőfaragó mester volt a temető szomszédságában és nemcsak jó iparos volt, de vérbeli művész, szobrász. Két keze munkájával szerezte nagy vagyonát, de ez nem elégítette ki. Érezte, hogy a sors igazság­talan volt iránta, mert istenadta tehetségével bizonyára nagy művész lehetett volna, ha a képzőművészeti akadémiára vagy az iparművészeti iskolába járhatott volna. Node neki már ko­rán kellett dolgoznia, segíteni a sokgyermekes család eltartásá­hoz. Mint kőműves kezdte munkáját és ügyessége, tehetsége szerezte meg nagy vagyonát. Műveltségének hiánya kisebbségi érzést váltott ki belőle és ezért egyetlen leányából müveit, kép­zett nőt kívánt nevelni. Ez sikerült is neki. Jozefa már gyermek korában került előbb a párizsi, majd a svájci intézetbe és öntudatos, müveit gyönyörű leány lett belőle. Mire hazajött Budapestre a szülői házba, igazi nagy­világi hölgy volt. Toronyi István úgy érezte, hogy a Végzet kárpótolta őt sivár ifjúságáért. Nem volt nehéz a szép Toronyi Jozefának társadalmilag és anyagilag előkelő férjet találni. Teofil gróf daliás, nagymü­­veltségü arisztokrata volt, akinek nemcsak grófi cime, de nagy vagyona is volt. Az ifjú mágnás büszke volt Jozefára és csa­ládja is szívesen fogadta be a fejedelmi alakú, jó Ízlésű, kitűnő, modorú és nagymüveltségü gazdag leányt. Jól beleillett a grófi családba. Sok idegen nyelven beszélt és irodalmilag is képzett volt, de elsősorban jó természetes esze volt, amelyet paraszti származású, józan magyar szüleitől örökölt. Jozefa házassága Teofil gróffal nagyon boldognak indult, csak egyetlen bánatuk az volt, hogy nincs gyermekük. Bejárták a pesti és bécsi orvosokat, elutaztak a svájci és svéd szakorvo­sokhoz is, de nem tudtak rajtuk segíteni. Az orvosok nem tudták megmondani, hogy melyikükben van a hiba. Végül belenyugod­tak a megváltoztathatatlanba és elhatározták, hogy örökbefogad­nak egy árva gyérmeket. Erre nem került azonban a sor, mert Teofil gróf a Margitszigeten tártott lovaspoló versenyen leesett a lováról és agyvérzést szenvedett. Néhány napon belül meg­­halt, anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna. Az özvegy még nem volt harminc éves, amikor magára maradt. Őszintén megsiratta jó férjét és elhatározta, hogy soha nem megy férjhez. Szülei hívták, hogy jöjjön haza, de ő nem akart szép Stefánia úti palotájából kimozdulni. Férje szobáját lezárta és oda senki sem mehetett be. Egyedül élt a hűséges éá megbízható Máriával. Nagyon sok meghívót kapott estélyekre, irodalmi délutánokra, divat bemutatókra, de nem akart sehova járni. A szülők féltették, hogy végül még idegbeteg, buskomor lesz, de nem bírták rávenni arra, hogy magányos életét feladja. Az idő a legjobb gyógyító és végül Jozefa elfogadott né­hány meghívást és elment az operába, hangversenyekre, szín­házba. Udvarlója, kérője bőven akadt, de hallani sem akart újabb házasságról. Barátságos, kedves volt mindenkihez, de bizalmatlan, megközelíthetetlen. Másfél évvel Teofil halála után találkozott Kigyóssy Gá­borral, a külügyminisztérium államtitkárával, aki felkeltette ér­deklődését. A férfi egyáltalában nem udvarolt neki és nem mutatott különös érdeklődést a szép és gazdag özvegy iránt. Az elegáns ember arcában valami megmagyarázhatatlan szomo­rúság, lemondás volt és amikor beszélt, úgy tűnt, mintha gon­dolatai valahol messze járnának. Kigyóssy Gábor volt az első férfi, aki férje halála után ér­dekelte Jozefát. Talán éppen azért, mert olyan tartózkodó volt és nem közeledett hozzá. Múltak a hónapok és a véletlen a belváros utcáján hozta össze ismét Kigyóssy Gábort a szép özveggyel, aki valamilyen adó dologban ügyvédjéhez ment. Ké­sőbb gyakrabban találkoztak és Jozefa érdeklődött Kigyóssy Gábor múltja iránt. Akkor értette meg a férfi tartózkodását és zárkózottságát. Kigyóssy Gábor valamikor boldogan élt feleségével Antó­niával a régi kis budai családi házban. Egyetlen kis fiuk volt. A házban rajtuk kívül még az asszony fiatalabb húga, Zsuzsika lakott, férjével, egy francia diplomatával és két kis leányával. A lánykák 4 és 5 évesek voltak és rajongtak a kis Gabiért, aki csak fél éves volt Szép családi harmónia uralkodott a testvérek és sógorok között, csupán az volt a baj, hogy Kigyóssy Gábor szenvedélyes sakk játékos volt és gyakran járt el esténként a különböző sakkversenyekre, klubokba. Antónia asszony sokszor volt egyedül esténként kicsi fiával és a jó Zsuzsika sajnálta nővérét. Biztatta Antóniát, hogy tanul­jon meg franciául, hogy valamivel eltöltse idejét és megkérte ANGÉLÁT AUTO BODY éiI7 Lorain Ave. 961-4725 Cleveland, nyugati oldalának legrégibb magyar autójavító üzeme. Magyar tulajdonos: MAXIM ERNŐ SZAKÁCS R. JÓZSEF 2924 Corydon Cleveland Hts.- PLUMBING AND HEATING -Mindenfajta SZERELŐ és FŰTÉSI MUNKA Javítás és UJ munka egyaránt. Telefont 932-8510 AZ ÚJSÁG férjét, Louist, hogy tanítsa testvérét. Louis eleinte vonakodott, de felesége kedvéért mégis átjárt esténként sógornőjéhez és ok­tatta a nehéz idegen nyelvre. Kigyóssy ebben az időben résztvett az országos sakk versenyeken és kevés időt töltött családjával, Ásuzsika néhány évvel fiatalabb volt Antóniánál és a két testvér egyáltalában nem hasonlított egymásra. Zsuzsika talán szebb volt nővérénél. Igazi babaarca rózsás volt, fényes arany; haja csillogó és a szőke fürtök kedves keretet nyújtottak a mosolygó arcocskának. Fitos orra, leányosan ártatlan tekintete sokkal fiatalosabbnak, kislányosnak tüntették fel. Antónia érett asszony volt, keskeny arca csak nagyritkán mosolygott és mély tüzü sötét szeme rejtett indulatokat árult el. Határozott, olaszos sas orra bizonyos érzéki kifejezést adott arcának. Sokkal érdekesebb volt húgánál, noha nem volt olyan szabályosan szép. A jólelkü fiatalabb testvér sajnálta őt és őszin­tén szerette nővérét A gyanútlan Zsuzsika egy este váratlanul bement Antónia lakásába és az előszobából hallotta férje hangját: — Óh, bárcsak előbb ismertelek volna meg, — mondta Louis, — mielőtt Zsuzsit elvettem és mielőtt te Gáborhoz mentél. Hiszen Zsuzsika jó asszony, hü feleség és jó anya, de nem tud engem lekötni... — Ne beszélj igy! — mondta Antónia. — Elfelejted, hogy a húgomról beszélsz! — Igaz, hogy a húgod, de ő egészen más, mint te vagy. Nem is hasonlít hozzád. Nincs őbenne semmi egyéniség, semmi érdekesség! Te izgalmas vagy és olyan, amilyennek egy asszony­nak lennie kell. Ne is tagadd, hogy Gábor nem tud téged megér­teni és értékelni... Azt se tagadd, hogy engem szeretsz, mert én azt tudom és érzem.. . — Jó, hát nem tagadom! De mit érünk vele! Nem akarunk tilosban bujkálni, mint két bűnös! Te a testvérem férje vagy, két gyermek apja, én pedig férjes asszony vagyok! — Hol jár a férjed? Miért nincs soha veled, ha szeret. Ha te az én feleségem lennél, én soha-soha egyetlen percre sem hagynálak magadra! —■ Ugyan, ne beszélj igy! Igaz, nem tagadom, hogy téged szeretlek és nem a férjemet, de nem hagyhatom el a gyermekem apját! — Ugyan, kérlek! A gyermek hálátlan és mire felnő, rá se néz többé a szüleire. Legjobb lesz, ha te is, meg én is elválunk és összeházasodunk! Hiszen igy is már az enyém vagy és tulaj­donképpen engem csalsz meg a férjeddel. Alig tudom elviselni a gondolatot, hogy vele osztozom rajtad ... Zsuzsika lába a földbe gyökeredzett. Egy világ dőlt össze benne. Az soha, egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy Louis őt megcsalhatja. De hogy éppen a testvér nővérével csalja meg, az különösen fájt neki. Mintha tőrt szúrtak volna szivébe. Vissza­ment lakásába és leült íróasztalához. Levelet irt Antóniának: “Drága Testvérem! Nagyon-nagyon sajnálom, hogy rájöttem arra, hogy te az én férjemet szereted és ő is szerelmes beléd. Nem haragszom reátok, mert úgy érzem, én vagyok a hibás. Én magam kértem meg Louist, hogy téged esténként franciául ta­nítson és nem gondoltam arra, hogy ez a közeliét összehoz ben­neteket. Nem is jutott eszembe, hogy te ilyen hatást fogsz reá gyakorolni. Elbizakodott, ostoba liba voltam és bíztam abban, hogy meg tudom férjemet magamnak tartani. Egyetlen kérésem van csak hozzád, édes testvérem! Ne hagyd el az én gyermekeimet, neveld őket szeretettel, hiszen ők is a te véredből valók! A jó Isten legyen veletek és bocsásson meg nektek és ne­kem is. Sajnálom, hogy nincs hozzá lelki erőm, hogy szembenéz­zek az élettel. Tudom, hogy bűn az öngyilkosság, de én erőtlen, bűnös nő vagyok. Úgy érzem, hogy körülöttem minden össze­omlott .. A levelet nem tudta folytatni és a könnyek nedvessége el­mosta az Írást és a sorokat alig lehetett elolvasni. Zsuzsika összezúzott holt testét a szomszédos öt-emeletes ház udvarán találták meg. Felment a háztetőre és onnan vetette le magát. A tragédia nagy szenzációt keltett az egész városban és az újságok részletesen közölték, semmit sem lehetett belőle eltitkolni .Két család élete tört össze. Antónia férje hozzájárulásával beadta a válókeresetet, el­­hidegülés címén és a két bűnös azután csendesen összeházaso­dott.. Kigyóssy Gábor lemondott fél éves kis fiáról, Gabiről. Mit is tudott volna a gyermekkel csinálni, akinek szüksége volt az anyjára? Kigyóssy Gábort nagyon megtörte a családi tragédia és mély bűntudatot érzett. Érezte, hogy elhanyagolta Antóniát és sakk szenvedélyével hozzájárult a szerencsétlenséghez. Sok ál­matlan éjszakán át gyötrődött és azzal büntette önmagát, hogy soha többé nem ült le a sakktábla mellé, ami azelőtt szenve­délye volt. Barátai és sakkozó társai felkeresték és igyekeztek rávenni, hogy vegyen részt versenyeken, de ő erős és hajthatat­lan maradt. Végül idegösszeomlással kórházba került és hosszú heteken át kezelésre szorult. Később visszanyerte munkaképes­ségét és életkedvét, de soha többé nem lett az a régi, vidám férfi, aki azelőtt volt Magányos, szomorú, társtalan ember lett belőle. Magas tár­sadalmi állása önuralomra kényszeritette. Szerette a kis Gabit, akit csak nagyritkán látott. Antónia mindig újabb és újabb összegeket kért tőle a gyermek részére. Gábor soha semmit nem tagadott meg a gyermektől. Házassági csalódása nagy sebet ejtett a lelkén és a nők nem érdekelték . Amikor Jozefát megismerte, hidegen hagyta őt a gazdag, szép asszony, de találkozásaik során észrevételenül beleszere­tett a gazdag özvegybe. De távol tartotta magát tőle, mert úgy érezte, hogy múltja érdemtelenné teszi őt újabb házasságra és kételkedett abban, hogy Jozefa hozzá menne feleségül. Tartóz­kodása azonban nagy hatással volt Jozefára és az özvegy meg­kérdezte Gábort, miért kerüli őt Gábor azt felelte: — Nem tudom, asszonyom, hogy ismeri-e azt a sötét tra­gédiát, mely az én házasságomhoz fűződik? Én elvált ember vagyok és az én volt feleségein %z én saját hibámból lett hűtlen hozzám. Ha én nem hanyagoltam volna őt el, akkor bizonyára nem szeretett volna bele a saját sógorába. Akkor nem lett volná szegény, szerencsétlen sógornőm öngyilkos és akkor nem kellene most már egész életemben viselnem a bűntudatot. Jozefát meghatotta a férfi őszintesége és önvádja. Arra ! gondolt, hogy nagyon szomorú dolog lenne, hogyha minden I asszony, akit férje néhány estére magára hagy, másutt keresne vigasztalást. Csendes, megértő hangon kérdezte: — Miért vádolja önmagát? Hiszen a maga felesége a saját otthonát piszkolta be azzal, hogy egy másik asszonynak, a tulaj­don testvérének a férjét csábította el... — Az egyedüllét rossz tanácsadó! A feleségemnek fájt, ! hogy én sakk szenvedélyemet többre becsülöm az otthonnál. A sógora vigasztalta és a részvét nagy kerítő... — Nemes dolog, hogy maga csakis sajátmagát vádolja és a két eredeti bűnöst védi! — Nem védek én senkit, csak fáj a szivem a kis fiamért, j aki most mostohaapát és mostoha testvéreket kapott — Ne sajnálja a gyermeket! Ő majd megvigasztalódik. Kü­lönben is, megmaradt neki az édesanyja és a mostoha testvérei tulajdonképpen unokatestvérei, tehát nem idegenek. — De mégis elveszítette igazi otthonát az én hibámból.. — Én magát teljesen ártatlannak tartom ebben a tragé­diában. A feleségének bele kellett volna törődnie abba, hogy maga szeret sakkozni. Más dolog lett volna, ha maga a tilosban jár, vagy más nő után szaladgál... — Óh, én nagyon szerettem Antóniát és most is szeretném, ha nem hangolná a fiamat ellenem. A gyermek olyan ellensége­sen viselkedik, hogy nagy fájdalmat okoz nekem. — Bizony nagyon szomorú dolog ez és a volt felesége na­gyon szívtelen asszony lehet... — Sajnálom asszonyom, hogy az én jelentéktelen szemé­lyem történetével untatom önt, — de Jozefa reá sem hallgatott, hanem gondolatokba merült és végül igy szólt: — Lássa, mindenkinek megvan a saját tragédiája. Az én jó férjemmel a legboldogabb házasságban éltünk, de volt egy nagy bánatunk. Nem lehetett gyermekünk. Mindketten vizs­gáltattuk magunkat orvosokkal és bejártuk a leghíresebb klini­kákat, de nem tudtak rajtunk segíteni. Még ma sem tudom, melyikünk volt a hibás abban, hogy nem volt utódunk, való­színűleg én, mert Teofil kisportolt egészséges férfi volt. Node most már mindegy! Az biztos, hogy ha gyermekem lenne, akkor nem éreznem annyira jó férjem hiányát. De nem zúgolódom. Bele kell nyugodnom a sorsomba. — Talán nekem is jobb lett volna, ha nem lett volna gyer­mekünk! Akkor talán nem fájna úgy a szivem... Két magányos lélek találkozott és a közös részvétből rokon­­szenv, majd szerelem fejlődött ki és a gazdag özvegy nőül ment Kigyóssy Gáborhoz. Jozefa szülei örültek, hogy leányuk rászánta magát a házasságra. A budapesti lapok a társasági hírek rovatában írtak a há­zasságról, amely nagy csendben történt a polgári hatóság előtt, hiszen Kigyóssy Gábor elvált ember volt. Sajnálták nagyon, hogy nem Isten házában esküdhettek egymásnak örök hűséget, de ezen nem tudtak változtatni. Amikor visszatértek olaszországi nászutjukról, Kigyóssy Gá­bor vágyott látni fiát, aki akkor már öt éves volt. Felhívta telefonon Antóniát és az asszony megígérte, hogy a gyermeket nevelőnőjével elküldi apjához. Jozefa is kiváncsi volt férje fiára. Midőn a kis Gabi megérkezett, a nevelőnő az előcsarnok­ban maradt Máriával, Jozefa házvezetőnőjével, mert nem akarta megzavarni a családi találkozást. Gábor büszkén hozta be fiát Jozefához és azt mondta: — Azt akarom, hogy megismerd a fiamat, ifjabb Kigyóssy Gábort! — szólt boldog mosollyal és várakozással. Gabi tényleg nagyon szép gyermek volt és az apa örült, hogy Jozefa megis­merhette. Ami ezután történt, az olyan volt, mint egy rémre­gény. Gabi lábával toporzékolni kezdett és torkaszakadtából ordítani kezdett: — Nem vagyok reád kiváncsi, te gonosz mostoha! Az én két testvérem megmondta nekem, hogy te olyan vagy, mint a mesebeli vasorru bába... Te elcsaltad az én apámat és most idehozattál engem, mert engem is el akarsz csalni az anyámtól! Én gyűlöllek, gyűlöllek, te kígyó, te rossz, gonosz boszorkány.. Jozefa majd elájult. Ilyen beszédre nem volt elkészülve egy öt éves gyermektől. Gábor gyorsan kivitte a szobából a dühöngő gyermeket. Megmondta a nevelőnőnek, hogy ha igy megmérgezték a kisfia lelkét, akkor ne hozzák többé ide, mert ő látni sem kívánja. Amikor visszajött feleségéhez azt mondta a zokogó asszony­nak: — Ne haragudj a gyermekre, hiszen ő még csak öt éves és ezek a csúnya szavak nem az ő lelkében születtek. A volt feleségem bosszúálló, rossz természetű nő. Ő mérgezte meg a gyermekem lelkét és a másik két gyermek sem magától találta ki azt a szörnyűséget, amit Gabi mondott, hanem mindez Antó­niától származik. Nagyon sajnálom, hogy ez igy történt, dé" saj­nos az elvált szülőknél mindig a gyermek az, aki ártatlanul szenved. Jozefa nem válaszolt, de nagyon fájt a szive. Később meg­feledkezett Gabiről, mert váratlanul anyai örömök előtt állt. Minthogy első házasságából nem született gyermeke, biztosra vette, hogy nem várhat gyermekáldást. Boldogságában minden rosszról megfeledkezett. Kisleánya született, akit Terézia névre kereszteltek. A kis Teri sok örömöt szerzett a szülőknek és Jozefa soha többé nem is látta Gabit. Kigyóssy Gábor azonban időnként találkozott fiával. Évek múlva Antónia férje, Louis meghalt és ő özvegyen nevelte a három gyermeket. Végtelenül gyűlölte Gábort és ha­ragudott reá, mert újra megnősült. Arra gondolt, hogy most visszavehetné őt, ha szabad lenne és neki nem kellene özvegyen élnie. Amikor Gabi már tiz éves volt, Gábor azt a hirt kapta a fiáról, hogy vörhenyben megbetegedett és a járványkórházban fekszik. Jozefa könyörgött férjének, hogy ne látogassa meg fiát, mert a skarlát nagyon ragályos betegség és ő féltette kisleányát, de sajátmagát és férjét is. Arra gondolt, hogy Gábor hazahoz­hatja a veszedelmes kórt a járványkórházból. Gábor megígérte, hogy nem megy a beteg gyermekhez és a kis Gabi felgyógyult a vörhenyből, de Gábor azt az értesítést kapta volt feleségétől, hogy fiának a betegségből vesegyulladása és reumatikus láza marad tvissza. Persze Antónia pénzt kért volt férjétől a gyer­mek gyógykezeltetésére. Gábor minden anyagi áldozatot meg­hozott fiáért. A tiz éves fiút nem lehetett kórházban kezelni, hanem drága szanatóriumba kellett átszállítani. Jozefa látta, hogy Gábor ideges és gondterhes. Aggódott férjéért, aki most már állandóan bejárt a szanatóriumba a ha­lálosan beteg gyermekhez. Végül Gabi hosszas kezelés után kiheverte a vesegyulladást, de a reumatikus láz teljesen levette lábáról. Az orvosok nem biztatták az aggódó apát hamaros gyó­gyulással. A tetemes szanatóriumi költségeket Gábornak kellett fedeznie. Magas állása jó fizetéssel járt, de a kezelés minden pénzt felemésztett. Jozefa gazdag asszony volt, de Gábor büszke volt ahhoz, hogy felesége vagyonához vagy annak hozadékához hozzányúljon. A költségek állandóan szaporodtak. Jozefa jól látta ezt, de ismerve férje büszkeségét, nem mert neki pénzbeli segít­séget felajánlani. Nemcsak az anyagi gondok, de a gyermekért való aggodalom is nagyon megviselte Gábort. Jozefa azt ajánlotta férjének, hogy utazzanak el legalább egy hétre valamilyen fürdőhelyre, mert Gábornak nagy szük­sége van kikapcsolódásra és pihenésre. Gábort meghatotta az asszony figyelme és arra kérte, hogy ő maga utazzon el a kis Terivel, mert ő nem mehet el a városból. — Tudod kedvesem, — mondta szomorúan, — az én volt feleségem, Antónia újra férjhez ment. Egy gyáros vette el és az uj férj szívesen vállalta a kisleányokat, ellenben a beteg gyermekről, Gabiről, hallani sem akar. Nagyon sajnálom drá­gám, de a jövőben minden estémet, sőt a vasárnap délutánjai­mat is a betpg fiammal kell töltenem. A gyermeknek ninccs senkije a világon rajtam kívül és én nem hagyhatom el... Jozefa nagyon elkedvetlenedett, de Gábor azt mondta neki: — Nagyon sajnálom szivem, de nem mehetek veled és Terikével sehova, mert Gabi nagyon gyenge és a szive beteg. Olyan szánalmas állapotban van, hogy majd megszakad a szivem, ha csak reánézek. Ha már nem tudok neki otthont nyújtani, legalább látogatnom kell őt, amilyen gyakran csak lehet. Jozefa nagyon nehezen tudta elképzelni, hogy Gabi oly nagyon gyenge és beteg. Az ő emlékezetében a kisfiú vasgyuró volt, aki toporzékolva szidta őt és gonosz boszorkánynak ne­vezte. Érezte egész szivével és tudta jól, hogy Gábor azt várja tőle, hogy beteg fiát házába befogadja, de féltette a családi békét és saját gyermeke nyugalmát. Ezért egyetlen szót sem szólt. Egész éjjel nem tudott aludni és végül másnap, amidőn tudta, hogy Gábor hivatalában van, taxiit fogadott és elment a szanatóriumba, ahol Gabit ápolták. Ott az ápolónőnél meg­kérdezte, hol találhatja a fiút. Az ápolónő arca felderült, amikor megmondta, hogy Gabit akarja meglátogatni; Megkérdezte hogy rokona-e a gyermeknek, mire ő “nem”-mel válaszolt. Mielőtt belépett Gabi szobájába, megkérdezte a nörsztől, hogy az édes­anyja látogatja-e gyermeket. — Amint hallom, a gyermek anyja sokat utazik és azért nem ér rá fia látogatására, — mondta a nő, aki Jozefát tágas, napos szobába vezette és azt mondta: — Nagyon örülök asszonyom, hogy ezt a szegény szomorú kisfiút látogatja! Nagyon zárkozott, magányos gyermek! Jozefa megállt Gabi ágyánál és ránézett a gyermekre, aki oly sovány és gyenge volt, hogy alig tudta a fejét felemelni. Haja sima volt és szeme fénylő, kék és hosszú sötét pillák árnyé­kolták be. Jozefa látta, mennyire hasonlít az apjához és Teriké­hez is. Szép fogsora kivilágított a keskeny arcocskából. Ágyából kinézett a kertbe. Csodálkozva nézett fel Jozefára és felkiáltott: — Látja a fán a kis madarakat? — kérdezte élénken. — Olyan vidáman ugrálnak és mindig, verekednek egymással. — Honnan tudod, hogy verekednek? — kérdezte Jozefa — Az apukám mondta, — válaszolta a gyermek büszkén. — Az én apukám mindent tud. — Azután elővett egy játék­látcsövet a párnája alól. — Látja ezt is a én apukám hozta, hogy jobban lássam őket, jobban tudjam megfigyelni vereke­désüket. — Hangjában vágyódás és elragadtatás volt apja iránt Azután ránézett Jozefára és azt kérdezte: — Ismerem én magát? — Óh, nem! — válaszolta Jozefa gyorsan és őszintén, mert úgy érezte, hogy ez a szegény beteg gyermek nem ismeri őt. Hiszen az a rakoncátlan kisfiú mintha pem is ő lett volna. — Nem tudom, miért de úgy néz ki, mint valaki! — mondta Gabi. — Még mindig jobb, — válaszolta Jozefa, — hogy úgy nézek ki, mint valaki és nem mint senki... Ezen azután a gyermek szívből kacagott. Azután Gabi ap­járól beszélt, aki oly jó hozzá és elhalmozza ajándékokkal, meg mesél neki Terikéről a kis testvérkéjéről. — Sajnos, nem láthatom az én kis testvérkémet, mert beteg vagyok! — mondta fájdalmasan. — ... és az édesanyád? — kérdezte Jozefa tapintatlanul, mire a gyermek szenvtelen hangon azt mondta: — Bár csak jöhetne az anyám, de sajnos nem jöhet, mert nagyon távol van. Apám mondta, hogy ő nem látogathat, mert messzire utazott. Jozefának nagyon fájt a szive és szeretett volna valamit tenni a beteg gyermekért. Végül megkérdezte, hogy nem akar-e vele valamilyen játékot játszani. Gabi elővett az ágy mellől egy dominó játékot és azután egy teljes órát játszottak Jozefával. Minden játszmát Gabi nyert meg. Azután Jozefa azt mondta, hogy neki menni kell haza, de megígérte, hogy hamarosan vi­szontláthatják egymást. Mielőtt távozott megcsókolta a kisfiú arcát és a gyermek nedves, hálás szemekkel nézett reá. Jozefá­nak ismét feltűnt a nagy hasonlatosság Gabi és apja között. Mielőtt távozott, megkérdezte az ápolónőt, van-e remény arra, hogy Gabiből valaha is épkézláb ember lesz. — A gyermek betegségének fő oka lelki zavar! — mondta a nő. — De hiszen nem látszik rajta semmiféle zavar, sőt nagyon intelligensen beszél, — mondta Jozefa. — Ez a gyermek nem kap figyelmet és szeretetet, feles­legesnek érzi magát... — De hát az apja... — vágott közbe Jozefa. — Óh, az az ember egy szent! — mondta az ápolónő, — de | ez nem elég! Egy gyermeknek szüksége van az otthonra, arra, | hogy valahova tartozzék. Mikor Jozefa hazament fájó bűntudatot érzett. Fájt a szive, hogy megtagadta férje gyermekét és elhatározta, hogy jóváteszi mulasztását. Érezte, milyen nagy szüksége van Gabinak a sze­­retetre és otthonra. Hiszen özvegysége alatt ő maga is sokat szenvedett az egyedülléttől, hát még mennyit szenvedhetett ez a kisfiú ott a szanatóriumban. Gábor este, mint rendesen, későn érkezett haza, mert Gabinél járt a szanatóriumban. Amikor bejött, szokottnál vi­dámabbnak látszott. Itthon vagyok! — kiáltotta már az előszobából, azután boldogan tette hozzá: — Ma jó napom volt! — Igazán, talán valami váratlan öröm ért? Igen! Gabit ma sokkal jobb állapotban találtam, mint máskor! — Nekem is van valami mondanivalóm! — szólt Jozefa. Micsoda? — kérdezte a férj kíváncsian. — Megszaporodunk! — válaszolta Jozefa. Csak nem? — mondta Gábor csodálkozva, — mikorra várod az uj gyermeket? — Óh, nemsokára! — válaszolta Jozefa. — Ugyanis gon­dolkoztam azon, hogy ha van egy kisleányunk, annak játszó­társra van szüksége és Tériké megérdemli, hogy egy idősebb bátyja legyen, aki majd ha nagy lesz, elkíséri a bálba... — Jozefa, tényleg? Komolyan gondolod? — Igen, egész komolyan gondolom, hogy nem hagyjuk a fiunkat idegen helyen a szanatóriumban. Én jobban gondját tu­dom viselni itthon, mint az ápolónők ott. — Ez túl szép ahhoz, hogy el tudjam hinni! — kiáltotta Gábor sugárzó arccal. — Ma úgy is jó napja volt a gyermeknek, ugyanis ott volt egy hölgy és dominózott vele és engedte nyerni... — Nem igaz! Ő tényleg nyert! — mondta Jozefa és Gábor előbb hitetlenül nézett reá, azután megértve a helyzetet, hálásan ölelte át asszonyát: — Óh, milyen boldogság! — mondta és megkönnyebbülten sóhajtott fel. — Vége.—

Next

/
Oldalképek
Tartalom