Az Ujság, 1963 (43. évfolyam, 1-40. szám)
1963-03-07 / 9. szám
i OLDAL AZ REJTELMEK REGÉNY — Majd meglátjuk! — Stire cigarettára gyújtott. Lady Alice is állandóan Párisban lakik? — kérdezte aztán. — Igen, a Henri-Martin avenuen. Okvetlenül találkoztál volna már vele, ha nem kerülöd annyira az embereket, Wareham ezredes a háború utolsó őszén esett ei és az asszony nem tudja elhagyni ezt az országot, ahol az ura sírja van. Toni mondta nekem, a kis sógornőm. — Elég szokatlan hűség manapság. Hallottam külön; ben, hogy nagyon szeretetreméltó lady.-— Az. Uriassszony tetőtől-talpig. — Még egy leánya van, mint mondod? — Igen, Toni. Egészen más típus, mint az én feleségem. Nagy kópé, bájos gyerek, csak Páris el ne rontsa. Különben most Amerikába készül. — Tanulni? — Ugyan hogyisne! Huszonegy éves, vagy olyasmi. Nagyon markáns egyéniség,' roppant modern és utolérhetetlen kis szofista.... azt hiszi, hogy már kitanulta az életet. Úgy táncol, mint a parkettáncosnők. A szerelemről és házasságról pedig az a nézete, hogy mind a kettő a XIX. századbeli illúziók utolsó pathetikus maradványa. Stairenek elég volt ennyi. Ezek után éppenséggel nem érdekelte Toni Warenham. Semmiféle emberfajta se bosszantotta jobban, mint az a modern leánytipus, amelyik azzal henceg, hogy színét se ismeri a régi erényeknek és a müveit világ rendjét arra használja, hogy szüntelenül megsrrtse az emberiség aratlan erkölcs törvényeit. Pontosan érkeztek Calaisba, átkeltek a hűvös, ködös csatornán és a Viktoria-állomáson elbúcsúztak. Ronald Halkett a klubjába ment, ment, Staire pedig |St. James-téri álandó lakására. Tömérdek elintézni valója volt, több kényes tárgyalást kellett lefolytatnia, szabad idejét pedig néhány jóbarátjának szentelte és londoni tartózkodása uolsó napjáig eszébe se jutott a Warenham család,, se Rónáiddá! folytatott beszélgetése. Friss, kellemes reggelre eoredt ezen a napon es mivel tudta, hogy később már alig lesz alkalma mozogni, kisétált félórára a parkba. Mar az Albert-kapu felé i,ártott, hogy a dolga után lásson, amikor hirtelen kis japán pincsi szaladt le a gyalogjáróról, egyenletesen neki a kocsiutnak, emely tele volt autókkal. A rendőr is észrevette, mert a pincsi gazdája — szcrakozótt idősebb néni — hirtelen nagyot kiáltott és tehetetlenül hadonászott, mire a barna kis jószág megállt visszanézett, futni akart, aztán megint meggondolta magát. Stire elfojtott kiáltást hallatott. Nagy kutyabarai volt, de sokkal messzebb állt onnan, mint hogy segíthetett volna. A rendőr felemelte a karját, meg akarta áltani a kocsikat — de már késő volt — egy Daimler hirtelen kanyarodott, hogy kikerülje a kis állatot, deJ éppen azáltal ment neki és rászaladt. Meg állt az egész kocsisor. A fékek nyikorogtak, a kerekek csúsztak a sáros utón. A kutya gazdája oda se mert nézni, hogy mi történt.. Csak állt egy helyben és jajgatott. Az emberek összecsődültek és akkor-'hátulról, egyik autóról, fiatal leány ugrottle a kocsik közé fuhak.odótt, letérdelt, előre nyújtózott a sárban, a Daimlér alá nyúlt és előhúzta az összeföcskölt és reszkető mocskos kis jószágot, amely azonban teljesen épnek látszott. A leány beige-szinü kabátja és rókaprémje csupa sár és viz lett, arcán végigfröccsent a lé, kalapja félig lecsúszott. Csititgatta a megrémült kutyust és nyugodtan ment a gyalogjáró felé. Aztán karon ragadta a szórakozott kutyatulajdonosnőt. — Semmi baja! — mondta csengő és kicsit gúnyos hangon. — Megtapogattam a csontjait. Csak halálra rémült és alighanem felhorzsolta a kerék. — Tookoó! Édes angyalom, Tookoó! .Az asszony kikapta a kutyát megmentöje kezéből és alig pillantott rá. Roppant megkönnyebbüléssel szorította arcához Tookoót, mig a leány levette a kalapját, lerázta róla a csatakot, amelyből jókorát loccsantott a nő kabátjára. — Ha olyan nagyon szereti, akkor miért nem vigyáz ra ilyen forgalmas helyen! — fortyant fel hirtelen. — Csak itt áll s nyög a járda szélén. Ilyen gazdának nem is való kutya. Belepirult, aztán maga is elmosolyodott nagy haragján, gyorsan átlépett a járdát elkerítő dróton, a kocsijához sietett és beszált rá se hederitve a járókelők megjegyzéseire. Az egyik londoni lelkesen helyeselt: — Igaza van, kisasszony, jól megadta neki. — Kedves — gondolta magában' Staire. Aztán tovább ment ő is. Tetseztt neki a leány gyors, határozott mozdulata, az a fiatalos tűz, ahogy rátámadt az ostoba nisztérikus, méltatlankodó nénire. Tetszett neki az is, hogy a fiatal leány nem törődött a sok bámész emberrel aki mulatva, mosolyogva figyelte. Tempó volt ebben a kis leányban; tempó és pezsgő élet. — Vajjon ki lehet?.... Másnap aztán újra látta a parkban, egy jóvérű pej hátán. — Nem ismered ezt a leányt? — kérdezte kollegáját, a francia nagykövetség egyik titkárát. Roul des Champs őszinte hódolat hangján mondta: — Dehogyis nem, jól ismerem, még Parisból: Toni Warenham kisasszony. Az anyja, lady Alice, anyámnak jó ismerőse. Elég gyakran vacsorázunk együtt. Toni a feleségemmel barátkozik, — Úgy — tűnődött magában Staire — szóval a Ro‘ nald fiatal sógornője! Különös, hogy az a kis kutya-incidens éppen a szeme láttára folyt le,. Még különösebb, hogy nem tudja kiverni az eszéből. Ez szöget ütött a fejébe. Különben meglehetősen ura volt a gondolatainak és ha nem akart foglalkozni valakivel, könnyen elhessegette magától De ennek a kisleánynak a tiszta metszésű arca, haragos kék szeme, csengő gúnyos hangja sehogyse akart tágítani aí emlékei közül. Ez bosszantotta. Eszébe jutott, amit Rónáid mondott róla: ‘Izig-vérig modern’.... A szerelemről és házasságról az a nézete, hogy mind a kettő a tizenkilencedik századbeli illúzió pathetikus maradványa.... Nem kedvére való tipus, csak olyan lesz ez is, mirt a többi csacska siheder leány. Azt hiszik, hogy végkóp I elintézték az emberiség problémáit, ha fitymálnak mindent, ami illik. Még csak nem is okosak. Mert hogy ledet az okos, aki mindent leszól, csak a maga nézetét ts kívánságát becsüli?.... Ostobák, éretlenek és kiálhatatlaj nők. í Visszautasított egy meghívást, mihelyt megtudtaf hogy Toni Warenham is ott lesz. Inkább elment aznap a keresztanyjához, aki idős, félig rokkant néni volt és magányosan éldegélt cselédeivelt a félhomályos Viktor;a korabeli házban, amely egy nagy parkra nézett. Az öreg mrs. Pronsepp már alig látott és igen csöndesen élt. Nem volt nagyon gazdag, nem is különösebben érdekes és Staire sose tudta, hogy miért éppen öt kérték meg keresztanyának a szülét. De sajnálta az öreg asszonyt nagy elhagyottsága miatt és mindig rezervált neki egy-egy estét. Olyankor kitálalta neki a legújabb híreket, mindazt, amiről azt hitte, hogy érdekelhetik Az öregasszony kitörő örömmel üdvözölte s az mint mindig most is meghatotta Fedort. Kellemes estét töltött vele a félhomályos, régimódi ebédlőben és az aspmás, kövér inas se zavarta meg a hangulatát. Mrs. Prinsepp értett a jó fogásokhoz meg a finom borokhoz és az ilyen kedves vendég tiszteletére, persze nem sajnálta se egyiket, se másikat. Egyébként is sokkal vidámabb kedvben volt, mint rendesen, úgy hogy Harold meg is kérdésié tőle hogy mi történt vele mostanában, ami ilyen ; ó kedvre deríti? Az asszony elmosolyodott, fáradt, öreg arcán nusoly villant át. .........Nagyon bájos vendégem volt, fiam. Múlt hét«n úgy szólván mindennap meglátogatott. Már régen volt olyan jó dolgom. Elvitt E) Music Hallba.... tudod, Fedor, rosszul esik, ha Raines társaságában kell zenét hallgatnom ( a komornáját hívták Rainesnek). Olyan részvétlenül ül ott, egyedül meg bajosan mehetek. Aztán egyszer eljött értem meghallgattuk Cartiert, a nagy utazer,. Csaknem minden este itt ült nálam és olvasott valam.t, vagy beszélgettünk. Szép napok voltak igazán, felüdület tek testben és lélekben — Meg is látszik! — mondta Fedor melegen. — Igazan örülök, hogy ilyen jó dolga volt. Nem ismerem a kedves vigasztalót? — Nem, fiam, alig hiszem. Fiatal leány, te meg, tudom, nem szerdted a leányokat. Jól ismertem az édesapját és arról szoktam mesélni neki. Izig-vérig uj nemzedék, de nekem semmi kifogásom a mai leányok ellen. Igaz, hogy sok mindenről beszélnek, amire mi annak idején még gondolni se mertünk és egész mindegy nekik, hogy mennyit mutatnak a testükből. De ügyesek, önállóak és őszinték. Nem olyan cicaformák, megvan a maguk felfogása. — Ugyan, keresztanyám — mrs Prinsepp szerette ezt. a régimódi, megzólítást és Staire az ő kedvéért gyakran élt vele —gondoljon csak arra, hogy milyen gyümölcsökjel terem ez a hires modern szabadság. Válást válást kerget, formátlan az egész élet. Senkise kímél senkit, minder) illúzió szétfoszlik Már pedig én azt mondom, ha egyszer 1 a nők elvesztik az illúzióikat, akkor szomorú idők szakadnak a világra. — Édes fiam, te a modern asszonyról beszélsz, nem a ^modern leányról. Az pedig egészen más valami. A modem | leány jól látja, hogy elrontotta elétét az előző généinek) és okul rajta. Nem fogja ugyanazokat a hibákat elkövetni, mikor segíthet magán. | ’uií De*- nágy óptiriíísta, keresztanyám! — Kelll is, hogy az legyek- Mire jó az öregség meg a tapasztalat, ha az ember nem tanul meg bízni a jövőben? — Én azt hiszem, a korabeli emberek közül nagyim kevesen gondolkodnak igy. — Csakugyan? Nem gondolnám. Ahogy vénül az ember, tágul a látóköre. Akkor már áttekinti az élet kezdetét és véget: egész formáját. Hiába tagadják az Istent ezrek és milliók, hiába emlegetik a bűnök statisztikáját, t. felbomlott házasságokat, az üres templomokat, a háborút.... A háború!.... ez a legfőbb érvük. Azt mondják: nincs Isten, különben, hogy történhettek volna, ilyen háborús rémségek, mészárlások. A kultúra se külöab, mint a vadak élete. És a kereszténység kétezer esztendeje h ába peergett le, még mindig igy verekszünk és öldököljük egymást. Harold Staire rábólintott, a messzeségbe révet x. Maga előtt látta azoknak a szörnyű éveknek fizikai és lelki mocskát és megaláztatását. — Na és? Mit felel nekik keresztanyám? — Azt feleltem, hogy a kétezer év óta elszenvedett rémségek és katasztrófák summája sokkal nagyobb, mint ezé a négy évé. Persze, elszórva időn és téren at, megtörténtek. És azért mégse mondta senki, hogy ninlcs Isten, se nem hirdette, hogy a kereszténység azéht vallott kudarcot, mert volt fekete halál és japán földrengés, századokon át való vérontás, meg indiai és U- nai éhinség. Mi, pedig, mivel ebben a században egyszerre éltük át mind a bajokat, feljajdulunk fájdalmunkban és bűnbakot keresünk. Isten nemi védekez k, hát őt vádoljuk. Nem igaz? — Milyen nagyszerű védőügyvéd lett volna magából! — nevetett Stire. — De még mindig nem árulta el ki az a kis barátnője, aki mindennap meglátogatja és fölolvas magának. Hátha ismerem. — Antónia Warenham.... azaz: csak Toninak hívja VJSAÜ MARCH 7, 2963, mindenki. Párisban lakik, de most vélletlenül ideát van. — Már megint Toni Warenham! Kezd az idegeire menni ez a nő! Bosszantotta, de érdekelte is Stairet. (őehogyse tudta elfelejteni a sárral telefröccsent élénk lány aiaüot ahogy a rémült kutyust csillapitgatta, meg az üde gúnyos fiatal hangot.... ‘Ha olyan nagyon szereti, akkor mi az ördögért nem vigyáz rá jobban!’ Erdeti teremtés lehet a Ronald Halkett sógornője. De ő azért mégse akart megismerkedni vele. Bizonyosan egoista (önző) — gondolta magában olyan öntelt, mmt a többi korabeli leány. Azt hiszik, kitapasztalták, megmérték és könnyűnek találták a világot. Valójában pedig nem is sejtik, mi az élet. Nem, ha nő: akkor legyen nagyvilági asszony, a többi unalmas. A Szeliszryei Asszonyok — REGÉNY — | IRTA: MIKSZÁTH KÁLMÁN A nagyorru magyarázta nekik: — Ez egy örciongos kép, amelynek szép legendája ; es ! HA GYÁSZ ÉRI A CSALÁDOT I nagy szükség van a JÓ BARÁTRA, aki a legapróbb részletekig kidolgozza a VÉGTISZTESSÉGADAS minden tervét — a család jóváhagyására!. ; Minden intézkedés úgy történik, hogy a gyászoló család zavartalanul adhassa át magát az utol* 5 só búcsú nagyon nehéz perceinek. ; Gyász esetén szolgálatára készen állanák: | Bodnár A. Lajos ! ÉS FIA, ÍFJ. LAJOS I 3929 Lorain Ave ME 1-3075 • Temetésrendezőkés Balzsamozók van. .-- Ugyan! — in. Endre királyunkkal egy Drumont nevű festő is künn harcolt a Szentiföldön, s állítólag az ördöggel állt szövetségben. A király értesülvén neje megöléséről, felette siránkozék, hogy nejének egyetlen képe se maradt, sohase láthatja többé vonásait. Drumont lovag igy szólt hozzá: —- Én többször láttam a királynét Visegrádon és lefestem ót emlékezetemből, Festegetett hát rajta, 3 mioön egy csatában megsebesítő egy sarácén nyif és a kiiaiy ouaugratott a haldoklóhoz, az igy szólt a körülállóknoz: ‘Nyissátok ki a táskámat és adjátok a benne levő vásznat a királynak.’ A király megtekintvén a festményt, ieikiáltott: Valóban királyi nom az! De mit tévéi, szegény Krumont, hogy háttal íestetted meg és arcvonásait többé még sem lathatom.’ A haldokló a teiKónyökére emelkedett: ‘Ne aggódj király, a képet akaszd lói belső termedbe, ahol az embereket fogadod és ha vagy egyszer neked igazat mond, a királyné asszony arccal fog felétek fordulni. — A királyné természetesen nem fordult meg. — jegyző meg egy szálas legény, aki pai'azoltartó volt egy tolóra, előtt. — De igen. A legenda azt mondja, hogy a kép az Endre tanácstermében volt fölakasztva valamikor, (apain egy dalmát zárdából szerezte) a kép úgy maradt, ahogy van, hosszú időn át; egyszer azonban az aranybulla alapján, valamely sérelem miatt, égy megböszült köznemes rohant föl a király termébe meztelen karddal: — Te vak és gonosz vagy király 1— most meglakolsz, mire megfordult a kép s Gertrudis arccal nézett a kiályra é3 a köznemesre, ki úgy megijelt érré a csodalátványra, hogy, hapyathomlok rohant ki a palotából. 1 .— Az ördögbe is — szólt egy másik ama vakmerő lakájok közül — ha ő felsége volnék, Budára vitetetném ezt a képet, egyenesen a belső tanácsterembe. Mire elmosolyodott a nagyorru legényke és igy szólt halkan: — Hagyd el barátom. Vagy nem igaz a képhez fűződő babona és akkor nem érdemes, hogy elhurcoltassék. Vagy pedig igaz a kép ördöngössége, és akkor a tanácsosaimat kellene minduntalan kidobálni á teremből, amiért nem akarnak igazat mondani, — vagy a képet, mely nem akar megfordulni. E pillanatban a hermelinpalástos király egyenest a beszélgetők felé tartott, mire a nagyorru néhány lépést tett eléje. — Meg van elégedve íölséged? — kérdé halkan. — Egész jól csináltad, Mujkó. Mindig mondom én, hogy királynak csak meglenni nehéz, a többi aztán könynyen megy. — Mit tegyek most? — Hát most mindenekelőtt Ígérd meg Szelistynek a férfiakat. Aztán menjetek ebédelni. Mi majd a szomszédos termekben eszünk és én gyakran benézek oda. Átkozottul csinosak az asszonyok. Csak félénkek egy kicsit. — Az a csöpp oláh leány olyan bátor, mint egy tigriskölyók. — Sokkal szebb a székely menyecske. — Ebéd után aztán mit tegyünk? — Ti természetesen elvonultok és a mi számúnkra hagyjátok a tért, te azonban, mint király, részt veszesz szolgáid mulatságán fejedelmi seszélyből. — S az ajándékok? — Hát igen, Mujkó. Ez már vele jár a királysággal. Az ebéd végén azt fogod mondani, hogy mindenik válaszszon magának férjet és valami ajándékot. — De ha a legnagyobb aranytálat választaná valamdyik? , . — Hát elviszi, — De hát a választott férjjel mi történik? — Azt majd meglássuk. Vagy elveszi az illető, akit választ, vagy el nem veszi. De hogy elvegye, arról én gondoskodom. Mert csak van annyi eszük, hogy közületek választanak, akik aranyos köntösökben vagytok. Mindez úgy tűnt föl messziiről, mintha parancsokat osztogatna az uralkodó, a nagyorru iegoit ei is naj^ta a termet, a király pedig beült a trónusba s így szuiuic ünnepélyesen: — Tiszteletreméltó öreg és ti, szelistyei asszonyok! Meggyőződtünk úgy a veletek való beszélgetésben, mint egjeoként, hogy kérelmetek jogosult és kiíogástalan, minélfogva vigyétek el királyi üdvözletünket kedvelt hívünknek, Dóczy Györgynek, a szebeni grófnak és abbeli ígéretünket, hogy a legelső fogolyszállitmány Szelistyén fog megtelepittetni. És most elbocsátunk isten hirévei, hozzátok mindenkorra hajlandók maradván. Leszállóit a trónjáról és méltóságos, lassú léptekkel elvonult, utána húzódván egész udvara. Csak egyetlen cifra ur maradt ott, bizonyosan a főasztalnokmester, aki e szavakat intézé Rostóhoz és aasszonyokhoz: — Ő felsége szívesen látja kegyelmedet egy kanál levesre, titeket is szelistyei asszonyok! S ezzel levezette őket a földszintre, ahol már terítve volt a nagy ebédlő teremben, ezüstre-aranyra. Virágok illatától volt tehes a levegő s száz lakáj siirgöttíorgott az asztal körül. A nagyorru hamarabb hagyta ott az elfogadó termet, elfogta valami ellenállhatatlan csatangolási vágy, ki, ki a levegőre, a szabadba.... Nagy, kerek arcán a meg elégedés sugárzott. Érezte a fiatalság édes bizsergését az erekben, zömök testalkata duzzadott az erőtől, teie tüdővel szivta be a lenyők illatát a kertben. mikor meglátta magát a tó tükrében, kopottas, egyszerű ruhájában, szinte tombolt a lelke: De jó, de pompás ez a kis szabadság! Mintha szárnya volna, az a ruha. — Milyen bolond vagyok — dörmögte aztán magában, — mert nincs rajtam a ruhám, elhitetem magammal, hogy nem én vagyok én s futkosok ide-oda a saját palotámban, mint egy, a csínyekben pákosztás bohó fiú. Pedig mit ér az álruha, ha mindenki tudja, hogy ki vagyok, ama jámbor falusiakon kívül? Bizonyára szabadabb volnék bíbor dolmányomban, ha senki se tudná, kit fed. Ilyen csendes bölcselkedések között lépegetett végig a külső udvaron? észre sem vette, hogy utána settenkedik valaki, csak mikor mellette állt az ember, akkor rezzent össze. — Mit akar, földi? — Egy-két szavam volna az ifiurral, vagy minek tiszteljem? — Jól mondta, barátom. Ugy-e az erdélyi kocsis? — Igenis, az erdélyi kocsis. Egy szívességre kér ném, mert látom, hogy benfentes itt a királyi cselédség között; nem ötödik kerék. —- Tagadhatatlan, van itt a házban egy kis hatásköröm. — Épen az. Amellett olyan becsületes, nyílt képe van, hogy egyszerre bizadalmam támadt a kívánságom iránt. — Mi volna az? — Hallom, hogy az asszonyok, akiket hoztam, ott fognak ebédelni a királyi asztalnál, a főrangú urak közt. í— Miért ne? A király nem veti meg, szívesen ülteti asztalához a szegény embert is. — Kivált, ha szoknya van rajta. — Maga harapós nyelvű ember, úgy látom. — Egy szót se mondtam, ha haragszik az ur. — Most már csak mondja el, ha elkezdte. — Hát azt gondoltam, ha ebéd lesz, akkor ott evők lesznek és fölszolgálók. . —- Persze. És azután? — És akkör módját lehetne ejteni, hogy én is ott legyek, a szolgák között, csak a lakáj ruhát kellene rám föladni. — Hm, — felelte a nagyorru, — hiszen nem épen íehetetlenség; de.... — Nem kívánnám ingyen vagy mi— hozakodott elő Korják a dolog kényesebb oldalával s kikotorászván két tallért a zsebéből, körülnézett előbb, ha nem látja-e valaki s azzal oda pottyantotta egyenkint finoman a nagyorru zöldes zekéjének zsebébe. A nagyorru elmosolyodott ezen a műveleten, amit Korják uram jó jelnek vett. __ Nem sokból áll az egész, és lássa, nekem mégis. .. nagyon fontos. Észre se vesznek engem a sok lakáj közt. Esküvőkre, lakodalmakra ét minden más alkalomra a legszebb virágokat kapj«» Orban's Flowers 11520 Buckeye Rd. RA 1-1500 ■MmeiyM vagy UdaLtm f rtritaÉw ARAINK SOHASEM APgATMJX PANASZRA OKOT. MINDENKI JEGYEZZE MEG Ha kisebb vagy nagyobb baja ▼an a Televisionna! bármely gyártmány Is. teljes garancia mellett megjavítjuk Steve G. Szabó B. F. G. — TV lakolázott ás vizsgázott, szakképzett television javít A 2656 EAST 126th ST. 5W1-4544 RA 1-0567 Frarida pezgő ét többféle High Balls RUDY TAVERN 5710 Lorain Avenue Tel. WO 1-9586 Whysky - Vodka - Scotch - Gin - Bourdon - Rum kapható üvegekben kivitelre is. St-nél többféle rör van mindig készenlétben Ha party van a házánál, néstáffT kédrémmámmr** faiMrikuted tfreftit BOSTON LOS ANGELES LONDON CHICAGO Interesting Accurate Complete International News Coverage The Christian Science Monitor One Norway St., Boston 15, Mas*. Send your newspaper for the tim# checked. Enclosed find my check or money order. Q I year $22. □ 6 months $11 □ 3 month* $5.50 Name Add res* City Zont '' Statt ” PB-]é
